"Hinni a szomszédban kell!" - egykori matematika tanárom (a szomszéd épület templom volt)

Rorgosh Tudiblog

Rorgosh Tudiblog

Mongol invázió

Hogyan akadt el alig fél évszázad után?

2020. január 22. - Rorgosh

A mongol invázió eurázsia történelmének egyik legmegrázóbb eseménye, melynek eredményeképp alig fél évszázad alatt akkora egybefüggő birodalom alakult ki, amely azóta sem sikerült senkinek – pedig kísérletekből nem volt hiány.

Ugyanakkor az inváziónak van egy legtöbbször fel sem tett kérdése: miképp és hogyan akadt el? Hogyan lehet, hogy 1260 után a mongolok már csak Kína és Korea bekebelezését tudták befejezni, de az újabb kísérletek – Vietnam, Japán, Észak India, Mameluk birodalom, Lengyelország és Magyarország – rendre véres kudarcba fulladtak?

Persze van egy egyszerűnek tűnő magyarázat – a birodalom belső megosztottsága – amely látszatra megmagyarázza ezt a rejtélyt, sőt, sokak számára annyira egyértelmű, hogy komolyabban fel sem teszik a kérdést. Pedig a belső megosztottság nem igazán válasz mindenre, ráadásul az sok szempontból inkább következmény, mintsem ok. 

Gondoljunk csak bele egy pillanatra! 1241-ben Batu kán seregei egyidejűleg kapják szét a Lengyel és a Magyar királyság seregeit és folytatják a fosztogatást és a pusztítást a következő évben végrehajtott visszavonulásukig. 1258-ban a mongol seregek beveszik – és nagyobbrészt elpusztítják – az akkori világ talán legnépesebb városát, Bagdadot. Ugyanakkor 1260-ban a jóval gyengébb – és a polgárháború szélén tántorgó – Mameluk birodalom seregei kapják szét a mongol sereget – hogy aztán a polgárháború kirobbanásával ünnepeljék a győzelmet. 1274-ben és 1281-ben az a Japán veri vissza partraszállási kísérletet, amelyben akkora káosz volt az előző években, hogy a háború – némi túlzással – azért robbant ki, mert a Japán császári udvarban nem volt senki, aki az épp regnáló, valós hatalommal rendelkező hadúrhoz irányítsa Kubláj kán követeit. Itt lehet persze a Kamikázét emlegetni, a történelmi tény az, hogy a korai hurrikán a partraszállás után érkezett, az inkább a már megvert sereg visszavonulását akadályozta meg, mintsem az inváziót. Hasonló a helyzet észak-Indiával, Vietnám – amely pedig adót fizet Kubláj kánnak! – pedig már ekkor bebizonyítja, hogy jobb a rizsföldjeit békén hagyni. Végül, miután az elmúlt négy évtizedben néhányszor kifosztották a szomszédos államokat, 1285-ben újra rátámadnak a Magyar királyságra és véres fejjel kell, hogy hazatérjenek. A helyzeten legfeljebb csak szépségtapasz lehetett, hogy 1291-ben behódolásra tudták kényszeríteni a Szerb királyságot.

Tovább

Kardok - I

Az évezredek során kevés annyira szimbolikus fegyver született, mint a kard, mely számtalan formájával néhány örök érvényű kérdéssel ajándékozott meg minket. Az egyik, hogy mire és miképp használták azokat, és persze, hogy melyik volt a jobb?

Az utóbbinak persze nem sok értelme van. A kardok térben és időben éppen azért öltöttek oly változatos formát, hogy betölthessék a nekik szánt szerepet, így legfeljebb annak a kérdésnek van értelme, hogy egy adott szerepben, szituációban melyik kard teljesítene jobban.

Éppen ezért érdemes először is a kardok szerepét áttekinteni a katonák fegyvertárában.

Sokan és sokszor elmondták már, hogy a kardok jobbára önvédelmi fegyverek és a tényleges hadviselésben – egyes kivételektől eltekintve – inkább másodlagos, netán harmadlagos fegyvernek számítanak. A kivételek közé a római légiók gladiusa és a késő középkor zweihandere (azért nem kétkezes kardot írtam, mert a zweihander ebben önálló kategória) számítanak. Az utóbbi persze valójában nem is igazán kard, hanem egy átmenet a kardok és a szálfegyverek között, hiszen használata is inkább az utóbbiakhoz, mintsem a kardokéhoz hasonlít. Az előbbi esetében pedig érdemes megjegyezni, hogy a római légiók esetében a gladiusnak bizony osztoznia kell az elsődlegességen a pilummal, a nehéz római hajítódárdával.

Ám ugyanakkor ez nem a teljes történet. A kardok méret és formai változatossága, minősége, sokuknak a kialakítása nincs igazán összhangban a tartalék fegyver szerepükkel. Gondoljunk csak bele, egy tartalék fegyvernél – ami potenciálisan elő sem kerül, és ha elő is kerül, akkor sem kell sokat használni – miért fordítanánk jelentős erőfeszítést arra, hogy az különösen tartós – valójában az elsődleges fegyvernél tartósabb – és az összes várható ellenféllel szemben (vagyis a kiváló védettséggel rendelkezők ellen is) hatékonyan alkalmazható legyen? Ha rendelkezésre áll az ehhez szükséges erőforrás, akkor ezt érdemesebb az elsődleges fegyverzet fejlesztésére fordítani, mégiscsak azt fogjuk leginkább használni…

Tisztán kell látnunk, hogy teljesen mások a követelmények az alapvetően önvédelmi és katonai (harctéri) fegyverekkel szemben. Az eltérő követelmények egyszerűen az alkalmazás eltérő környezetéből, sajátosságaiból származik.

Tovább

Sötét anyag?

A minap jelent meg a cikk, hogy úgy néz ki – szinte hála istennek! – megoldódott a sötét anyag mentes galaxis problémája. Igenis, van ott sötét anyag, a csillagok száma és fényessége is rendben van, csak a galaxis picit közelebb van hozzánk, mint korábban gondoltuk.

Az ember szinte látja maga előtt, hogy a szerző – illetve a cikk alapjául szolgáló tudományos publikáció szerzői – megtörlik homlokukat, melyeken épp kisimulnak a ráncok: kemény, kitartó munkával sikerült megmenteni a kozmológia (egyik) szent grálját, a sötét anyagot. A kisebb tömegek miatt igenis szükség van a sötét anyagra a galaxis összetartásához.

Csak én vagyok ennyire kétkedő?

Tovább

Miért vesztett Napóleon? - II

avagy elmélkedések néhány örök katonai kérdésről

Taktikai változások

Ám nemcsak a hadsereg szervezeti felépítése, hanem annak alkalmazása is megváltozott. Korábban a kiegyensúlyozott haderő felépítésnek megfelelően a különböző fegyvernemek alkalmazása is kiegyenlített, összehangolt volt. Napóleon taktikája a legtöbb összecsapásban arra épült, hogy mozgásra bírja az ellenfele hadseregét, mivel így mind a saját rugalmasabb gyalogsága, mind a lovassága nagyobb hatékonysággal és kisebb veszteségekkel volt alkalmazható. A belső arányok megváltozása és gyalogság fejlesztésének elmaradása miatt azonban a kései időszakban a gyalogsága már nem tudta ugyanazt a szerepet betölteni, mint korábban, ráadásul ellenfelei is megtanulták, hogy az arcvonalban lévő gyalogsági egységeik mozgatása azokat túlzott kockázatnak teszi ki.

Mindez taktikai szinten jelentős – és Napóleon számára kedvezőtlen – változásokat eredményezett. A csaták – a haderőfejlesztésektől várttal ellentétben – egyre inkább elhúzódtak és felőrlő jellegűek lettek. Az ellenfelei a csaták korai szakaszában egyre kevésbé támadtak, így Napóleon kényszerült a támadó szerepét felvenni taktikai szinten. Ugyanakkor a gyalogsága – mivel elmaradtak a fejlesztések, sőt, visszafejlődés volt megfigyelhető – már nem volt képes az ellenséges védelmi állások, gyalogsági négyszögek gyors megtörésére, már csak támogatni, előkészíteni tudta a lovasság rohamait. Azok viszont egyre véresebbé, súlyosabb veszteségekkel járóvá váltak, pláne, hogy az ellenfelek kezdték megtanulni azt is, hogy a gyalogsági négyszögeket hogyan helyezhetik el úgy, hogy kevésbé legyenek kitéve a francia tüzérségi előkészítésnek. Leginkább viszont – és ismét ide jutunk vissza – azért tehették ezt meg, mert a puskázó csatárlánc hatékony működésének feltételei kezdtek elveszni, ennek hatására viszont a gyalogsági rohamok könnyebben visszaverhetővé váltak. Így az ellenfél a gyalogsági négyszögeit nyugodtan telepíthette olyan helyre, ahonnan azokat a francia gyalogságnak kellene tudni elűznie, hiszen az már csak korlátozottan alkalmas erre funkcióra. Így viszont az ellenséges gyalogság védetté vált a tüzérségi tűz és ez által a lovassági rohamokkal szemben. Vagyis a lovasság (és kisebb részben a tüzérség) a gyalogság rovására történő fejlesztése miatt az utóbbi képtelenné vált a feladatai maradéktalan teljesítésére, így viszont az ő rovására fejlesztett fegyvernemek is képtelenné váltak a saját feladataik maradéktalan teljesítésére. Ez a címben szereplő kérdésre az egyik válasz. Egész egyszerűen a hadsereg felépítése alkalmatlanná vált a csaták, háborúk megnyerésére.

Stratégiai változások

Valószínűleg mindenki, akit egy kicsit is érdekel a hadtörténelem, hallotta már azt a napóleoni kifejezést, hogy döntő időben a döntő helyen döntő csata. Általában ez az, amire mind a köztársaság, mind a császárság törekedett a háborúi során. Egy rövid hadjáratot lezárni egy döntő csatával, a legyőzött ellenséget pedig a köztársaság / császárság érdekeinek megfelelő békeszerződés aláírására kényszeríteni.

Persze elképzelni, megtervezni egyszerűbb, mint kivitelezni. Az ellenfelek általában nem igyekeznek egymás kedvében járni, így ha valaki a gyors győzelemben érdekelt, akkor számíthat arra, hogy az ellenfele mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt ne érje el. Szóval a rövid hadjáratot lezáró döntő csata ötletét le kell valahogy tolni az ellenfél torkán, amire két alapvető módszer van.

Az egyik az, amit leginkább mézesmadzag módszernek nevezhetnénk. Ilyenkor az egyik fél egy olyan csata lehetőségét ajánlja fel az ellenfelének, ahol látszólag az ellenfele van fölényben (pl. lehetővé teszi néhány nagyobb és fontosabb csapattest egyesülését, hogy az ellenfele enyhe túlerőben legyen, ugyanakkor olyan csatateret választ, amelyek jobban igazodnak a saját hadserege működéséhez). A módszer kockázatos, több ok miatt is. Egyrészt az ilyen csatáknál az ellenfél általában legalább a létszámfölényt birtokolja, és ha jól szervezi meg a csata lefolyását, ez bőven elég lehet a csata legalább taktikai szintű megnyeréséhez. Másrészt az ellenfél felismerheti a csapdát és tartózkodhat a meggondolatlan lépésektől, és a hadseregét esetleg oda vonultatja, ahol ő ítéli hasznosnak.

A másik módszer az, ha az ellenfél egy kritikus pontját fenyegeti a támadó, így arra kényszeríti a másik felet, hogy akkor (és ott) ütközzön meg vele, amikor és ahol ő akarja ezt. Jó módszer, hiszen a kritikus pont, infrastruktúra elvesztése gyakran a háború végét eredményezi, így az ellenfélnek nincs igazán olyan opciója, hogy ne ütközzön meg. Ám itt is vannak problémák. Az egyik, hogy elengedhetetlen annak az ismerete, hogy az ellenfél minek az elvesztését nem engedheti meg magának, ami viszont nem feltétlenül adott. További probléma, hogy a kritikus elem néha földrajzilag áthelyezhető, így persze a védelme nem feltétlenül igényli a gyors, döntő csata megvívását. Vagy egész egyszerűen az ellenfél nem eléggé fejlett ahhoz, hogy legyen kritikus eleme, illetve az a támadó számára elérhetetlen helyen van. Ám az is megtörténhet, hogy egyszerűen annak elérésig a védekező félnek lehetősége van néminemű felőrlő harcmodort alkalmazni.

A döntő, gyors csatára kényszerítés legjobb módszere persze az, ha a két módszert valaki egyidejűleg alkalmazza. Vagyis egy stratégiai célpontot támad meg, de csak akkora erővel, amit az ellenfele verhetőnek érez (viszont annak valós működése, ereje miatt valójában a támadónál van a fölény). Napóleon sokáig épp ezt tette. Stratégiai – hadműveleti szinten támadóan lépett fel, kisebb csapattestek szétverésével időt adott az ellenfélnek egy kisebb gyülekezésre, majd egy olyan pontra vonult, ahonnan érdemben fenyegethette ellenfele hatalmát, így csatára és azon belül a taktikai támadó szerep felvételére késztethette azt. Ennek klasszikus példája Austerlitz, ahol egy olyan útkereszteződésbe vonult fel, amely összekapcsolta a Habsburg birodalom tartományait. Ugyanakkor az ellenséges Orosz – Habsburg csapatok enyhe létszámfölényben voltak, míg Napóleon egy jobb hadsereggel rendelkezett, amely ráadásul úgy állt fel, hogy biztosítsa a manőverek végrehajtását. II. Sándor cárt hiába figyelmeztették a tábornokai a támadó taktikai szerep veszélyeire, valójában olyan helyzetbe került, hogy vagy harc nélkül elismeri a vereséget, vagy belekezd a támadásba, hátha jól jön ki belőle. Az utóbbit választotta és veszített.

Hasonló volt a helyzet Jénánál. A porosz tábornokok nem voltak ostobák, tudták, hogy veszélyes megtámadni Napóleon seregét. Ugyanakkor, ha ott és akkor nem ütköznek meg vele, akkor esélyük sem lesz egyesíteni a seregtesteket és megvédeni a Berlinben települt királyi kormányt.

Más volt azonban a helyzet Oroszországgal. Az ország fővárosa – egyben legfontosabb kereskedelmi kikötője – ugyan Szentpétervár volt, azonban ott volt Moszkva is, mint koronázó- és vallási főváros. Napóleonnak el kellett döntenie, hogy melyik az, amelynek a fenyegetésével elérheti, hogy az orosz hadsereg az ő feltételei szerint ütközik meg vele.

Mindkét célpontnak megvoltak az előnyei – és hátrányai. Szentpétervár volt a főváros és egyben az a kikötő, ahol folyt az angolokkal való kereskedelem – egyben az angol hadianyag Oroszországba történő beáramlása. Ugyanakkor stratégiai szempontból bizonyos kockázatokat jelentett a megtámadása, hiszen így a császári hadsereg elhagyta volna a Moszkvát és az ország nyugati (a franciák által megszállt) tartományait összekötő utakat, így a hátrahagyott helyőrségek ki lettek volna téve egy orosz támadás veszélyének. Mindezeken felül Napóleon háborús tapasztalatai szerint egy ellenséges főváros megszállása még nem jelentett feltétlenül egyet az adott ellenfél megadásával (Bécset és Berlint is megszállta, mindkettő után folytatódtak a harcok, sőt, az Austerlitzi csatára épp Bécs megszállását követően került sor), vagyis annak fenyegetése nem feltétlenül provokál ki egy kevéssé átgondolt támadást az orosz fél részéről.

Moszkva megtámadásának a legfőbb előnye az volt, hogy a császári csapatok mindig az orosz csapatok és a saját helyőrségek között helyezkedtek el, így nem nyitott lehetőséget az orosz félnek a helyőrségek megtámadására. Ezen felül Moszkva egyfajta vallási és koronázó főváros is volt, aminek megtámadásával kiprovokálható volt egy csata az orosz főerőkkel. Ugyanakkor persze voltak kockázatok is. Az egyik az, hogy az orosz félnek lehetősége volt utóvédharcot vívva visszahúzódni és jelentős erőt gyűjteni, miközben a francia hadsereg folyamatosan veszít az erejéből. A másik – és még fontosabb – kockázat pedig az volt, hogy az orosz főerők úgy is megütközhettek a francia főerőkkel, hogy taktikai szinten védekező harcot folytatnak. Így viszont még egy francia győzelem esetén is kicsi a döntő győzelem esélye.

Ennek oka egyszerű. Moszkva puszta eléréséhez a császári csapatoknak először meg kell verniük a cári csapatokat. Így azok maguk választhatják meg és elő is készíthetik a csatateret, ráadásul védekező harcot folytathatnak. Mindezek mindegyike egyfajta erősokszorozó hatású. Ilyen esetben általában akkor van esély az ellenfél megsemmisítésére, ha annak erőit a támadó legalább részben meg tudja kerülni és így a hadsereg egy részét be tudja keríteni. A francia harceljárások azonban inkább az áttörésen alapultak – nem véletlenül. A korabeli hírközlési lehetőségek miatt az ilyen méretű hadseregek elérték azt a méretet, amit egyetlen parancsnok még többé-kevésbé átláthatott és irányíthatott, a harcmező kiterjesztése viszont már egy teljesen eltérő vezetési rendszert követelt volna. Ez utóbbinak ugyan már látszódtak a kezdeti jelei – különösen a Jénai csata esetében – azonban a kifejlesztése Napóleon uralma alatt végül nem történt meg. Az áttörésen alapuló taktikát ugyanakkor legalább részben hatástalanítani lehetett azzal, ha a védekező fél a többlet erőit mélységben helyezi el, így egy-egy arcvonal áttörése után egy újabbal nézett szembe a támadó. Aminek szintúgy meg kellett szervezni és elő kellett készíteni az áttörését. Ennek időigénye miatt pedig a védekező félnek lehetősége volt a tartalékokból, vagy a máshol nem szükséges erőkből újabb védelmi vonalakat kialakítani, illetve a bekerítéssel veszélyeztetett csapattesteket biztonságosabb helyre átirányítani. Vagyis a csatát buta felőrlő csatává átalakítani.

Napóleon – mint tudjuk – a Moszkva opciót választotta, épp a saját korábbi tapasztalatai miatt. Ezzel viszont bedobta a lehetőséget Kutuzov tábornoknak, hogy a saját feltételei szerint vívja meg a csatát, aki élt is ezzel, még ha a borogyinói csatát meg is nyerte Napóleon. Ám nem aratott döntő győzelmet, nem tudta békére kényszeríteni II. Sándor cárt és olyan helyen találta magát, ahol nem tudta megoldani a seregei ellátását. Mert ez lett volna a másik előnye Szentpétervár megtámadásának és megszállásának – rajta maradhatott volna a saját ellátási útvonalain, miközben az ellenségét elvágja a hadianyagokkal történő ellátástól. Ez valahol a második válasz – az Oroszországi hadjárat célpontválasztása során nem a megfelelő célpontot választotta, nem volt hajlandó kockáztatni.

Miért vesztett Napóleon? - I

avagy elmélkedések néhány örök katonai kérdésről

Bevezető

A Napóleoni háborúk kutatása nagy valószínűséggel még sokáig az emberek, köztük a hadtörténész és hadtudományi kutatók érdeklődésének meghatározó része marad. Eme érdeklődésnek több oka is van. Egyrészt a Napóleoni háborúk a történelmi közelmúlt részei, a modern kor közvetlen előzményének is tekinthetőek. Az ekkor lezajlódott események alapvetően határozták meg a történelem későbbi eseményeit és hatnak azokon keresztül napjainkra is.

Másrészt azonban a Napóleoni háborúkból tanulni is lehet, különösen a hadtudománnyal foglalkozóknak. Egyrészt eléggé közel esik a múltunkban ahhoz, hogy nagyszámú forrás maradjon fel róla, így jól kutatható, másrészt a Napóleon korabeli hadviselés sok szempontból egyfajta átmenetet képez az iparosodás előtti és az iparosodás kori hadviselés között. Ezen sajátosságánál fogva pedig kiválóan alkalmas a hadviselésre vonatkozó általános tapasztalatok levonására.

Ez utóbbinál persze mindenképpen el kell kerülni azt a hibát, hogy megnyerjük azokat a csatákat, amelyeket Napóleon (vagy bárki más) elveszített – a katonáknak mindig az épp zajló háborút kell megvívniuk és a jövő háborúira felkészülni – ám az is elengedhetetlen, hogy tanuljunk elődeink hibáiból és sikereiből.

A környezet

A Napóleoni háborúk bizonyos fokig a francia forradalom korábbi háborúinak folytatásai, épp ezért elengedhetetlen, hogy ebben az összefüggésben is megvizsgáljuk őket. Különös tekintettel arra, hogy a vereségnek végül nem egyetlen, hanem több oka is volt – és ezek mind össze is függtek egymással.

A francia forradalom összekavarta az európai hatalmi viszonyokat. Nem egyszerűen annyi történt, hogy leváltották majd kivégezték az egyik európai királyt – ilyenre azért már korábban is akadt példa, és még csak nem is annyi, hogy egy ország királyságiról köztársasági államformára váltott. Mindez azonban épp abban a Franciaországban történt, amely kétségtelenül a kor legfontosabb szárazföldi hatalma volt, és amely emellett még igen jelentős tengeri haderővel is rendelkezett. Valójában olyannyira fontossal, hogy az amerikai függetlenségi háború jellegét és nem kizárt, hogy a végkimenetelét is befolyásolta. Az, hogy Anglia, a kor tengeri nagyhatalma képtelen volt elfojtani 13 partvidéki gyarmat lázadását (ahol azért bőven akadt a koronához lojális lakosság is) pont azért következhetett be, mert azok Francia királyság általi támogatása miatt nemcsak képtelen volt elvágni a gyarmatokat a világ többi részétől, de még saját maga sem hajthatott végre szabadon flotta és partraszálló műveleteket az amerikai partok mentén.

Mindezek tetejébe a francia királyok több más európai uralkodóházzal is szoros rokonságban álltak, ami ugyan automatikus szövetséget nem jelentett, de baráti, jóindulatú kapcsolatokat igen. Vagyis a francia királyok kezében volt néhány eszköz arra, hogy egy-egy merészebb lépésük méregfogát kihúzzák a kiterjedt diplomáciai kapcsolataik révén. Épp csak a belpolitikai viszonyok mérgesedtek el az egyszerre elszállt adósság és kialakuló élelmiszerhiány révén. Az utóbbin nem sokat segített a merkantilista gazdaságpolitika sem, hiszen az ugyan megszűntette a belső vámokat, csakhogy most épp külső importra lett volna szükség az élelmiszerhiány enyhítésére – és ezzel a tömegek lecsendesítésére.

Szóval a királyság bukott, a király feje is lehullott – és ezzel együtt a többi hatalom jóindulatának az álarca is. Pláne, hogy azok némiképp tartottak a forradalmi hangulat terjedésétől, terjesztésétől és így igyekeztek a gyökerénél elfordítani azt. Kevés sikerrel.

Franciaország ugyanis mégiscsak egy iparilag viszonylag fejlett és nem is csak viszonylag gazdag ország volt. A forradalom révén pedig néhány olyan ember is fontos pozícióba került, aki meglepő módon értett is ahhoz, amit csinált. Kivéve a flottánál, ott ugyanis a királyhoz hű elemek kevéssé értékelték már a lemondatást is, nemhogy a lefejezést. Ennek okai is megérnének egy írást, de talán majd máskor. Ám a szárazföldi haderő – különösen annak fejlesztése – épelméjű, sőt, hozzáértő kezekbe került. Biztos sokan emlékszünk a tananyagra, hogy a forradalom sorba bocsájtotta el vagy végeztette ki a sikertelen tábornokokat. Felejtsük el. Itt nem a vezénylő tábornokok játszották a főszerepet, hanem az olyan látnokok, akik mind a haderő felépítését, felszerelését és eljárásait újraálmodták, és amelyekkel már a középszerű vezénylő parancsnokok is eséllyel álltak ki az ellenfeleik ellen, nemcsak az olyan taktikai, stratégiai zsenik, mint Napóleon.

A köztársaság ugyanis több kritikus lépést is megtett. Egyrészt a szárazföldi haderőnem minden fegyvernemét fontosnak tartotta, így mindegyiket fejlesztésnek vetette alá.

A tüzérség több és jobb löveganyagot kapott, egy részét önálló tüzérségi egységekbe szervezték és kialakították a tűzzel történő manőverezés képességét. Vagyis nemcsak oda lőttek hatásos tüzet, ahol eleve szerették volna, hanem a tüzet át is tudták irányítani egy másik pontra, ha erre a csata forgatagában erre szükség volt. Így a tüzérség nemcsak a kezdeti sikerek kivívásában játszhatott szerepet, de támogathatta annak kifejlesztését (az ellenség teljes tönkreverését) vagy épp segíthetett elhárítani egy ellentámadást. Igazi szívás volt összefutni velük.

A lovasság fejlesztése talán még látványosabb volt. Egyrészt tüzérséggel erősítették meg, hogy a manővereket közvetlenül tudják tűzzel támogatni, másrészt azonban a lovaskatonák páncélzatot és sisakot kaptak, valamint nem mellesleg komoly lovas-közelharci kiképzést. Ennek révén a francia lovasság egyrészt komoly előnyre tett szert az ellenfelek lovasságával szemben (akik csak ritkán viseltek páncélt), sőt a gyalogság elleni műveleteik sem kellett, hogy bekerítésben merüljenek ki. A lovasság ismét képes volt megrohamozni a gyalogságot, bár azt azért továbbra is illett előtte megpuhítani vagy mozgásra bírni.

Ez után azt hihetnénk, hogy a gyalogság volt az elfeledett legkisebb gyermek, de ennek épp az ellentétje történt. A gyalogságnak mind a felszerelését, mind a harceljárásait teljesen megreformálták. A forradalom előtt minden hadsereg lényegében olyasfajta vonalharcászatot alkalmazott, amilyet a Hazafi című amerikai népi vígjátékban történelmi tárgyú filmben láthattunk. A katonák néhány soros vonalba álltak, majd szép lassan előre mentek, lőttek, helyet adtak a következőknek, akik lőttek. Aki már lőtt az újratöltött. Esetleg haldoklott. Egyszerű, buta felőrlő taktika volt, néha kisebb módosításokkal (a Nagy Frigyes féle ferde harcrend) felturbózva.

A forradalmi hadsereg gyalogsága új taktikát alkalmazott – és ennek megfelelő felszereléssel is látták el. A taktika alapja a laza csatárlánc lett, amelynek tagjai kisebb csoportokban közelítették meg az ellenfelet és lőttek arra. A jobb, pontosabb illesztésű puskák következtében azonban nagyobb távolságról, pontosabban lőhettek (bár kisebb tűzgyorsasággal). A laza, kiscsoportos formáció miatt nem kínáltak jó célpontot az ellenség (gyakran megfelelő lőkiképzésben alig részesült) gyalogságának, így a veszteségek relatíve alacsonyan tarthatóak voltak. Ezt az eljárást egészítették ki a filmekben oly látványos gyalogsági oszlopok, amelyek a csatárlánc (és a mesterlövészek) valamint a tüzérség által megpuhított gyalogsági vonalakat rohamozták meg – azok továbbra is működő biztosító tüze mellett.

Világhódítás

Aki már játszott stratégiai játékot, az tudja, hogy ha az embernek megvan a minden ellenfelet verni képes hadserege, akkor abból hamar világhódító turné kezdődik. A köztársaság rövid léte alatt többé-kevésbé képes volt ellenállni ennek a csábításnak – talán mert a vezetőinek fontosabb volt egymás guillotine alá küldése, mint a világhódítás. Persze így is volt egy-két kaland, hiszen az ifjú köztársaság egyszerűen képtelennek bizonyult az angolokkal történő békekötésre.

Ám az első konzul beiktatásával, majd császárrá koronázásával minden megváltozott (talán már nem akadt olyan kihívó, akinek még a nyakán lett volna a feje). Persze a konfliktusoknak mindig külön-külön oka volt (pl. az, hogy a különböző tárgyalások során ugyanazt a német fejedelemséget több tárgyaló partnernek is kiajánlották, akik viszont tudomást szereztek erről), de a legfőbb ok a francia katonai túlsúly volt. Ezt Anglia ellensúlyozni, Napóleon pedig kiaknázni akarta. Emellett a többi nagyhatalom pedig némiképp paranoiás volt a napóleoni Franciaországgal szemben. Szóval a békeévek ritkaságszámba mentek a császárságban.

Eleinte azonban ez semmiféle gondot nem jelentett. A korai időszakban a konfliktusok mégiscsak a hagyományosnak tekinthető francia befolyási övezetekben zajlódtak és relatíve nem igényeltek jelentős erőket. Ennek következtében a hadsereg mérete a finanszírozható és fejleszthető tartományban maradt, felépítése általában is megfelelt a követelményeknek és az adott műveleti hadsereg felépítése (a szükséges erő és a fegyvernemek közötti arányok) az adott konfliktus követelményeihez volt igazítható. A fejleszthetőség következtében a mesterlövészek közül egyre többen rendelkeztek vont csövű fegyverekkel, amelyek az amúgy is kiváló sima csövű (de pontos illesztésű) puskáknál is pontosabb és nagyobb hatótávolságú voltak.

A konfliktusok azonban kezdtek szép lassan messzebbre nyúlni, illetve más konfliktusok (az Ibériai háború) pedig időben elnyúlni és jelentős erőket lekötni. Mindez azt jelentette, hogy egyrészt meg kellett növelni a hadsereg állandó létszámát, hiszen a megszállások és a nagy távolságú hadműveletek biztosító feladatai (pl. helyőrségek fenntartása) jelentős létszámú katonát igényeltek. Másrészt viszont megnőtt az igény arra, hogy a konfliktusokat a lehető legrövidebb idő alatt zárja le a császárság, részben azért, mert a fontosabb műveletek a császár személyes jelenlétét igényelték, így viszont azok ideje alatt nem tartózkodhatott Párizsban, a hatalmi központjában. Márpedig ennek mindig voltak kockázatai.

A háborúk gyorsabb lezárása iránti igény pedig megváltoztatta azt, ahogy Napóleon és a tábornoki kara tekintett a különböző fegyvernemekre. A lovasságot mindig is egy „gyors” fegyvernemnek tartották és a császárság gyalogsággal szemben rohamképes lovassága azt az ígéretet hordozta magában, hogy a csaták, háborúk gyorsabban lezárhatóvá válnak. Ugyanakkor ennek a sikernek az előfeltétele volt és maradt a hatékony tüzérségi előkészítés. Éppen ezért megindult mind a lovasság, mind a tüzérség további fejlesztése, amely viszont a hadsereg méretének párhuzamos növekedésével együtt azzal járt, hogy a császárság a katonai fejlesztések terén túllépett a saját teljesítő képességén.

A gazdasági-ipari teljesítőképesség túlterhelésének megszűntetésére a legegyszerűbb mód a leginkább munka és technológia igényes fejlesztések visszafogása. Ezzel ugyanis jelentős kapacitások szabadíthatóak fel, relatíve „kis” áron. Napóleon korában ez a gyalogsági fejlesztések visszafogását jelentette. Lényegében megszűnt a vont csövű puskák gyártása, és a császári hadsereg sem szerelte már fel a segédcsapatokat (lényegében a megszállt / szövetségre kényszerített német államok csapatait) a saját, jó minőségű francia gyártású fegyverzetére (igen, ekkoriban a francia cuccok messze jobbak voltak, mint a németek). Mi több, a zsákmány formájában a kezére jutott felszerelést is hasznosította a saját csapatai felszerelésére.

Ez bizony minőségi visszalépés a köztársaság kori hadsereghez képest, bár azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zsákmány fegyverzet hasznosítása valószínűleg kisebb probléma lehetett, mint gondolnánk. Ennek oka, hogy eddigre a legyőzött ellenfelek is már legalább részben olyan fegyvereket használtak, amelyek lényegében véve a francia fegyverek koppintásai voltak. Így a császári hadsereg valószínűleg azokat a zsákmány fegyvereket vette használatba, amelyek kompatibilisek és hasonló teljesítményűek voltak, mint a francia eszközök.

folyt. köv.

Egyedül vagyunk? - III

egy csillag és rendszere, ahol (majdnem) minden félrement

Az Egyedül vagyunk? sorozat ezen részében a ritka föld elmélet azon állítását veszem gorcső alá, hogy a naprendszerben az élet és a civilizáció szempontjából nagyjából minden szerencsésen alakult. De tényleg így van ez? Vagy inkább annak ellenére vagyunk itt, hogy jópár dolog félrement?

Tovább

Egyedül vagyunk? - I

avagy vörös törpék, sugárzás és más átkok

A közelmúltban a kezembe akadt (mindjárt meg is vettem) egy könyv, Egyedül vagyunk! címmel, John Gribbin tollából (illetve gondolom inkább billentyűzetéről). A könyv - bár a címében szereplő összegzett megállapításával nem értek egyet - összességében nagyon jó, egyrészt mert elgondolkodtatott, másrészt mivel sok (legalábbis számomra) új információt is tartalmazott. A következő posztsorozatomban a felvetődött kérdésekre keresem a választ, jelen posztban arra, hogy valóban lehetetlen-e, hogy intelligens élet alakuljon ki egy vörös törpe körül keringő égitesten.

Tovább

Miért nem nyer az amerikai fociban az MVP játékos suberbowlt?

Avagy mit is mérünk valójában?

Jelen cikkem a sportról szól és talán úgy tűnhet, hogy nem illik ide. Azonban meggyőződésem szerint a sportteljesítmények is elemezhetőek tudományos módszerrel. Mindamellett az amerikai foci az egyetlen sport, amit szeretek nézni.

Forrás: http://www.nydailynews.com/sports/football/nfl-give-500-tickets-super-bowl-lii-article-1.3574261

Tovább

Az emberi evolúció csodái – avagy gondoljuk át ismét azt, amit tudni vélünk I. rész

Az emberi evolúció nem szűkölködik rejtélyekben. Van néhány olyan jellegzetességünk, amely alaposan feladja a leckét az ezek eredetét kutató tudósoknak. Természetesen magyarázat – legalábbis elképzelés – mindig van, ugyanakkor az evolúciót kutató tudósok is hajlamosak beleesni abba a hibába, hogy csak szűkebben vizsgálják egy-egy tulajdonság eredetét, annak szélesebb környezetének vizsgálata nélkül.

Ám az evolúció során majdnem minden apróbb tényező számít. Egy-egy élőlény – az ember is – sajátos biológiai helyet (biológiai fülke) tölt be, amit jellemzőinek összessége határoz meg. Mindennek következtében összefüggésbe kerülnek olyan tulajdonságok, jellemzők, mint például a táplálkozás és a szaporodás, amelyek első ránézésre függetlennek tűnhetnek. Mindamellett a tulajdonságok kialakulásához hosszú idő kell, és a tulajdonságoknak még az előtt hasznosnak kell lenniük, mielőtt a végleges (vagyis a mai ismert) formája (már ha ilyen egyáltalán van egy olyan folyamatnál, amely a folyamatos alkalmazkodásról és kiválasztódásról szól). Sokszor a ma ismert (vagy annak vélt) hatás csak egy mellékhatás egy az evolúcióban sokkal fontosabb hatás mellett.

Forrás: http://rockerek.hu/kep881840.html

Tovább
süti beállítások módosítása