Ha az ember olvasgat, különösen, ha ezt az őseinkkel kapcsolatosan teszi, állandóan azt tapasztalja, hogy nyelvészeti bizonyítékokkal próbálják beadni a népek eredetét, vagy épp azt, hogy egy vallás különböző isten(istennő)alakjai valójában azonosak.

Ám hihetünk-e eme bizonyítékoknak? Hihetünk-e annak, hogy őseink az Ural altájról csak úgy megindultak, magukkal hozva nyelvüket, hogy aztán belakják a Kárpát-medencét. Vagy éppen annak, hogy a Germán/Skandináv mitológia Odr és Odin vagy épp Freyja és Frigga alakjai valójában azonosak, egyszerűen valaki „leduplikálta” őket?

Van, aki elhiszi, s még többeket nem érdekel. Ám vannak következetes kétkedők is, mint jómagam. A magyarság származás elméletét ugyanis régészeti szempontból nem támasztja alá semmi, legalábbis olyan régészeti bizonyíték nem, amit ne lehetne a józan ész használatával teljesen másképp is értelmezni.

A fő probléma, hogy a nyelvészek által a nyelvek kialakulásáról és fejlődéséről felvázolt hagyománysos modellek alapvetően ellentmondanak a történelmi ismereteinknek, az ismert történelmi folyamatoknak. Ahhoz, hogy ezt megértsük, látnunk kell, hogy mit is mondanak ezek a hagyományos nyelvészeti modellek. A nyelvészet hagyományos modellje szerint eredetileg viszonylag kevés nyelv volt, amelyeket jelentős területeken beszéltek az ott lakók. Később az erről a területről kivándorlók magukkal vitték a nyelvet, de mivel a kapcsolat megszakadt az eredeti közösséggel, így a nyelvük már külön fejlődött az ősi közösség nyelvétől szépen lassan elkülönülve attól. Vagyis az idő előre haladtával egyre több és több nyelv alakult ki. Ezen elmélet alapján felvázolták, hogy a különböző nyelvekben milyen hangtani változások zajlottak le, és ezek alapján meg is határozták, hogy miképp is hangozhattak az eredeti szavak, kifejezések és mit is jelentettek eredetileg.

Szép, kerek történet, csupán néhány „apróbb” szépséghibával. Az egyik ilyen szépséghiba nem más, mint azt már említettem, hogy a történelem teljesen más képet mutat. A nyelvek ugyanis nem valami űrbéli mindentől (leginkább a józan észtől) független valamik, hanem az emberi kommunikáció eszközei. Azért beszélünk, mert valamilyen információt akarunk átadni a másiknak. És azért hallgatjuk ezt, mert meg akarjuk kapni az információt.

Mit is jelent mindez? Azt, hogy mindenkinek olyan nyelvet érdemes beszélnie, amit a környezete is megért. Ez triviálisnak tűnik, de messzire mutató következményei vannak. Ez a messzire mutató következmény pedig nem más, mint az, hogy egy-egy nyelvet csak annyian és akkora területen beszélnek, ahányan és amekkora területen élők elég intenzív kapcsolatot ápolnak egymással ahhoz, hogy az a közösség egésze számára szüségessé tegye közös nyelv használatát. Vagyis akkora területen, amelyen belül a közösség átlagos, nem az elithez, vagy a redszeres utazásra, kapcsolattartásra specializálódott tagjai is rendszeres, mondhatni mindennapos kapcsolatot tartanak fenn. Ez egyben azt is jelenti, hogy a nyelvek követik a különböző gazdasági, politikai és kulturális integrációs folyamatokat, mind térben, mind időben.

Ez a követés többféleképp is megvalósulhat. A leggyakoribb formájában az egymással kapcsolatban álló közösségek szavakat, kifejezéseket vesznek át egymástól, amelyben természetesen jelentős szerepet játszik a kapcsolatrendszer jellege, és az, hogy abban melyik fél tölt be domináns szerepet. Valamivel ritkábban – jelentős kiterjedésű politikai integráció esetében – az egyik közsség átveheti a másik, domináns helyzetben lévő közösség nyelvét, bár általában ez a folyamat időben elhúzódó és csak ritkán teljeskörű, vagyis az eredeti helyi nyelvből egyes szavak, kifejezések bekerülnek az átvett nyelvbe, ahol aztán vagy elterjed vagy visszaszorul a használatuk. Az is megesik, hogy a közösségek új nyelvet alakítanak ki (nyilván a meglévő szó és kifejezésincsből), és később a létrejövő új nyelv szorítja ki a korábbi nyelveket.

Természetesen ezzel ellentétes folyamatok is lezajlódhatnak. Ha a közösségek közötti kapcsolat megszakad, vagy hanyatlani kezd, úgy a megkezdődött nyelvi integráció a visszájára fordulhat, a korábbi közös nyelvből több különböző nyelv alakulhat ki a korábbi nyelvekből visszamaradt, vagy az újonnan létrejövő kapcsolatokból származó szavak, kifejezésk, nyelvi struktúrák mentén.

Vetítsük ezt vissza a nyelvek eredetére. A nyelvekkel kapcsolatos hagyományos szemlélet szerint eredetileg kevés nyelvet beszéltek hatalmas – több százezer, millió négyzetkilométeres – területeken. Eszerint a kőkorszakban ilyen nagyságú területeken belül volt annyira intenzív kapcsolatrendszer, hogy azokon belül csak egy nyelvet használjanak az ott élők. Abban a kőkorban, amikor a legfejlettebb közlekedési eszközök a kezdetleges vitorlával és evezővel hajtott csónakok, kisebb hajók voltak. Abban a kőkorban, amikor az átlagember által elfogyasztott javak 95%-a egy 10 km-es körön belülről származott. Abban a kőkorban amikor az utazás életveszélyes kaland volt, épelméjű ember nem is vállalkozott rá egyedül. Abban a kőkorban, amikora régészeti leletek alapján a legnagyobb kiterjedésú anyagi kúltúrák is legfeljebb néhány tízezer négyzetkilométer kiterjedésűek voltak, és ezek is inkább a korszak végéről, s nem az elejéről származnak.

Majd a bronz- és vaskorban, akkor amikor megjelennek az első birodalmak, nagy kiterjedésű politikai egységek, amikor elkezdett fejlődni a kereskedelem, a közösségek közötti munkamegosztás, és amikor az anyagi kultúrák kiterjedése először átlépte a százezer négyzetkilométert, hirtelen az ősnyelvek szétszakadtak, kisebb kiterjedésű nyelvi egységek jöttek létre. Vagyis elkezdett csökkenni a belső kapcsolatrendszer távolsága, hogy az folytatódjon a római birodalmon, a középkoron és az újkoron át a napjainkig. Azokban a korokban, amelyekben egymást érték a közlekedést és a távolsági hírközlést segítő találmányok, amikor a kereskedelmi kapcsolatrendszerek egyre kiterjedtebbé váltak, olyannyira, hogy mára már-már mitologikus elméletekkel próbálják rávenni az embert, hogy ne a sokszor olcsóbb (és nem egyszer jobb) messze előállított, hanem a helyi (ami mai léptékkel 400 - 500 km-en belül bárhol lehet) terméket vegyék. Akkor, amikor az ember már csak azért utazik társasággal, hogy megossza az élményét, és az utazással járó kockázatok annyira alacsonyak, hogy többnyire el is feledkezünk róla.

Ugye érezzük, hogy itt valami sántít? Az emberi történelem – némiképp leegyszerűsítve – az integrációról, a gazdasági, kulturális, politikai és személyes kapcsolatrendszer kiterjedéséről szól. Vannak persze megtorpanások és visszalépések, időnként a már kialakult integrációk összeomlanak, káoszt, zűrzavart, szegénységet és az elveszett aranykor emlékét hátrahagyva. De ez az emlék – meg a jobb élet iránti igény – végül új integrációk felemelkedéséhez vezet, amelyek rendre nagyobbak, intenzívebbek mint az előzőek voltak. A kőkori Kárpát-medence lakója nem is tudta, hogy van egyáltalán a világon olyan, hogy Kína (bárhogy is hívták azt akkoriban annak lakói), nemhogy bármilyen terméket szerezzen be onnan. Ma viszont a leginkább olyan ruhát viselünk és elektronikai cikket használunk, amit ott állítottak elő (amerikában, európában és japánban készített tervek alapján és gépekkel).

Sőt, mi több, jelen korunk legfőbb nyelvészeti tapasztalata a kisebb nyelvek tömeges kihalása, szinte nincs is olyan év, amikor ne halna meg olyan ember, aki utoljára beszélt egy bizonyos nyelvet. Persze keletkeznek új nyelvek is, de csak ritkán, jellemzően olyankor, amikor vagy felbomlik egy korábbi integráció (mint pl. az egykori Jugoszlávia vagy Szovjetúnió) ahol a korábban közösen használt nyelv szétválik a politikai határok mentén, vagy éppen egy új jön létre (pl. Pápua-Új Guinea) és ahol a külső behatások valamint a korábbi helyi nyelvek bázisán új, széles körben beszélt nyelv jön létre. Ami ki is szorítja a korábbi helyi nyelveket.

De mit is jelentenek a történelmi folyamatok a nyelvek, népek és mitológiák tekintetében? Ha a történelmi folyamatokat vesszük alapnak, akkor azt láthatjuk, hogy az emberiség szétterjedésével igen nagy számú nyelv jöhetetett létre, amelyeket csak viszonylag kis területen és kevesen beszéltek.

Később azonban kialakult néhány kulturális, gazdasági és népesedési centrum, részben a kedvező természeti lehetőségek, részben a megjelenő földművelés és a fejlődő kereskedelem mentén. Ezen centrumok aktív és intenzív kapcsolatot ápoltak partnereikkel, részben pedig telepeseket bocsájtottak ki, akik magukkal vitték a nyelvüket. Azonban a kapcsolat nem szakadt meg, és a beérkező telepesek egyfajta domináns poziciót vehettek fel a helyi közösségekkel szemben. Mindez újra beindította a nyelvképződés folyamatát, a telepesek és a helyi őslakók nyelvéből új nyelvek születhettek, amelyek azonban valamelyest hasonlíthattak a telepeseket kibocsájtó közösség nyelvére, és amely nyelv a puszta hasznossága révén elkezdhette kiszorítani a korábbi helyi nyelveket.

Ám a létrejött új és a kibocsájtó közösség nyelve eleinte nem szét, hanem összetartó pályát mutathatott, hiszen a telepesek és a köréjük szerveződött közösség továbbra is fenntarthatta a kapcsolatát az eredeti kibocsájtó és a létrejött többi telepes közösséggel. A kapcsolat révén pedig nyelveik egyre inkább hasonlíthattak egymásra, és a fokozódó hasonulás folyamata fenn is maradhatott mindaddig, amíg a korábbi kapcsolatrendszer valamely oknál fogva fel nem bomlott.

Később pedig ez a folyamat ismétlődött, vagyis létrejött valamilyen domináns közösség, amely - alapvetően a kereskedelmi útvonalak mentén - elkezdte kiterjeszetni kapcsolatrendszerét (katonák, kereskedők vagy telepesek, esetleg mindegyik által), melynek hatására a kapcsolatrendszer keretein belül új, a domináns közösség nyelvére hasonlító nyelvek jöttek létre, részben kiszorítva, részben magába olvasztva a korábbi helyi nyelveket. Majd a kapcsolatrendszer fennmaradása, további fejlődése által az új nyelvek és a domináns közösség nyelve egyre inkább hasonlítani kezdett egymásra, alkalmasint olyan mértékben, hogy azok egy-egy nyelv helyi dialektusaivá válhattak. Majd az integrációk felbomlása (bármi is volt annak az oka) vezetett az újonnan létrejött nyelvek elkülönült fejlődéséhez, mivel azok ekkor egyrészt tovább folytatták a korábbi nyelvek beolvasztását és kiszorítását, másrészt más domináns közösség vonzáskörébe kerültek, vagy épp maguk váltak ilyenné.

Mindezek eredményeképp pl. az angol és a német nyelv nem valamikor a múltban hasonltott leginkább egymásra (germán ősnyelv), hanem inkább napjainkban, hiszen a két társadalom intenziv kereskedelmi és kultrurális kapcsolatban áll egymással, és így szavakat, kifejezéseket, nyelvtani strukturákat vesznek át egymástól.

Mindez ráadásul nem csak a nyelvek szintjén működik, hanem  a mitológiákban is. A múltban nyilván minden közösség kialakitotta a saját mitológiáját egyrészt magyarázatul a környező világról, másrészt rögzítve a társadalmon belül elvárt viselkedési mintákat, szokásokat, szerepeket, harmadrészt megörökitve a korábbi nemzedékek tapasztalatait a későbbi nemzedékek számára, akik talán egyszer hasonló helyzetben találják magukat, mint egykor élt őseik.

Később azonban a közösségek kapcsolatba léptek egymással, és a jószomszédság keretében el-elmeséltek egy-egy mitológiai történetet egymásnak. Mi több, a kapcsolatok fejlődése új közösségek kialakulásához (is) vezetett, amely szintén kialakította a maga mitológiai hátterét, amely nyilván a már meglévő elemeken alapult. Ám a kapcsolatban álló felek nem csak kicserélték egymással a történeteket, hanem részben igyekeztek azokat meg is feleltetni egymással, így a hasonló történetek, alakok egybeforrhattak.

Ugyanakkor a különböző közösségek élethelyzetei el is tértek egymástól, így a mitológiai közeledés, egyesülés - mindaddig, amig az nem lett erőszakkal megtámogatva, mint a keresztény térítés - soha nem válhatott teljessé, a különböző helyi miotológiák továbbra is a helyi közösség igényeinek feleltek meg.

Például a fentebb emlitett mitológiai alakok esetében a királyi hatalom vonzáskörén belül nyilván nem kerülhette el a mitológia "ideális nő" alakja azt, hogy valamiképp a főistenhez kapcsolódjék, annak feleségévé váljon. Egész egyszerűen a helyi gondolkodásmód és a tapasztalat az volt, hogy a legszebb nő az a főnök felesége, különösen akkor, ha a nőnek magának is jelentős hatalma van (Freyja nem csak szerelemistennő). Ezzel szemben a hatalmi centrumtól távol ugyanez az alak már megőrizhette a függetlenségét, és a helyi viszonyok diktálta rend szerint alakultak a mitológiai alak kapcsolatai is.  Ugyanakkor a főisten mégsem maradhatott feleség nélkül, igy egy olyan nőalakot tettek azzá, akinek nem volt akkora súlya és szerepe, de aki a helyiek szerint jobban illett ebbe a szerepbe.

Ugyanakkor aligha duplikációról van szó. Nyilván minden politeista hitvilágban van olyan nőalak, aki a családi életet, házasságot jeleníti meg és van olyan, aki inkább a szépséget, érzékiséget, szerelmet. A kérdés az, hogy a mitológia milyen kapcsolatrendszerrel ruházza fel ezeket, és milyen egyéb attribútumokat kapnak. Az egyik közösség az előbbit, mig a másik az utóbbit helyezte a főisten felesége poziciójába, ám mindkét közösség elég erős egyéb jellemzőket adott az utóbbinak, hogy annak neve mindenhol fennmaradjon a mitológiai körön belül, míg az előbbié csak ott maradt fenn, ahol ő töltötte be a főisten felesége poziciót.

Honnan tudjuk, hogy a házasság istennő létezhetett ott is, ahol nem maradt fenn a neve? Egyszerű: onnan, hogy más formában mégis fennmaradt. Gondoljunk csak bele a magyar frigy szóba. Házasság, tartós kapcsolat jelentéssel bír, és szinte teljesen azonos a Frigg-el, a skandináv mitológia házasság istennőjével. Ennek csak két oka lehetséges: vagy egy ideig skandináv befolyás érvényesült a magyar társadalmon belül (ráadásul még az előtt, mielőtt a skandináv térség is keresztény hitre tért volna), vagy a Kárpát medencében korábban élt germán népek mitológiájából maradt vissza és épült be később a magyar nyelvbe.

Az előbbire semmiféle bizonyítékunk nincs – hacsak nem tekintjük egyes fejedelmeink varég (rusz) testőrségét befolyásnak – így inkább az utóbbi lehetőség a reális. És ezzel el is jutottunk a nemzetek és a nemzeti nyelvek eredetéhez, kialakulásához.

Az iskolában azt tanultuk és tanuljuk, hogy őseink valahonnan a dél-urál térségből elindultak nyugatnak, és a vándorlásaik végén hazánkban kötöttek ki, ahol államot alapítottak, és elterjesztették a nyelvüket.

Szép történet, csakhogy a genetikai és régészeti bizonyítékok nem támogatják. Ugyan „ősmagyar” leletből nincs hiány a délorosz sztyeppén, csak sem a jelen, sem a honfoglalás kor magyarsága nem sok jelét mutatja ázsiai eredetének. A Magyar Vándor érzékletesen mutatta ezt be, ahol a vezérek lelkesen keresték a kicsi, alacsony, ferde szemű magyarokat, de nemhogy sehol nem találták, de maguk a vezérek sem álhattak volna sokkal messzebb ettől a képtől.

Valójában a genetikai és a régészeti kutatások csak nyomokban képesek belső ázsiai eredetű népesség kimutatására a kárpát medencén belül, és a lakosság összetétele leginkább az osztrákokéval mutat hasonlóságot (akik viszont genetikailag jobban különböznek a nyelvileg rokon németektől, mint a nyelvileg teljesen testidegen magyarságtól). Mindez arra mutat, hogy egy térség népesség történelme jelentősen eltérhet a nyelvi és identitás történelmétől. A történelem nagy rejtélye lehetne a magyar nyelv és identitás eredete, de azért nem annyira nehezen megfejthető.

A Kárpát medence lakóira a római birodalom hanyatlásával nehéz időszak következett, az itt élő, nagyobbrészt germán nyelvű és identitású népek felett uralkodó, magukat vandálnak, gótnak, gepidának, longobárdnak (és még ki tudja minek) tekintő arisztokrácia hatalma megingott. A hatalom megingása következtében ezek többségének az elitje és a hozzájuk hű hadsereg és családjai máshol próbált szerencsét, hatalmi vákumot hátrahagyva, amelyet a felemelkedő avar hatalom töltött ki. Az avar hatalom hadseregének egy része betelepült a kárpát medencébe és megkezdte a különböző nyelvű és kulturájú térségek integrációját, amely azonban a nyelv és az identitás szempontjából nem a korábbi irányba haladt tovább, mivel a betelepülők maguk nem bírtak semmilyen germán jellegű nyelvvel és identitással.

A hatás a különböző régiókban eltérő lehetett. A centrális régiókban az újonnan létrejövő nyelv és identitás egyértelműen elkezdte felváltani a korábbit, míg a hatalom peremvidékein inkább csak új elemek hozzáadásával alakította át a nyelveket és identitásokat. Így a cseh medencében élő vandálok csehekké és morvákká (és Szent Vendel által keresztényekké is), a felvidéken és részben a mai észak-magyarország területén élő vandálok tóthokká váltak, stb.

Később azonban az avar hatalom is összeomlott, megakasztva a folyamatban lévő integrációt, újra széttartó nyelvi és identitás fejlődést eredményezve ezen kicsiny területen. Ekkor lépett színre Árpád népe.

A honfoglalás aligha volt egy nép tömeges betelepülése, amit a magyarokról a korábbi időszakból tudunk – részben leírásokból, részben leletekből – az inkább egy jókora hadseregre és családjaikra utal, amely a fenmaradásához és jólétéhez szükséges javakat részben a helyben élő földművelő népesség adóztatásából, illetve zsoldos szolgálatból, vagy szimplán rabló portyákból szerezte be. Saját termelése leginkább a mozgó hadsereg élelmezését biztosító állattartásra, valamint a katonáskodáshoz szükséges felszerelések gyártására korlátozódott.

Ne legyünk túl szigorúan eleinkhez – még akkor sem, ha esetleg nem tőlük származunk. Ekkoriban ez volt kelet-európa valósága, hatékony és jól működő államok hiányában midig volt önként jelentkező a hatalmi űr kitöltésére, mi több, az általuk uralt terület központjában élők akár viszonylagos biztonságban is élhettek.

Ugyanakkor ez mégiscsak egy hadsereg volt, maga is több nyelvet beszélt, többféle kultúrát és identitást hordozott. Ez a hadsereg végül a IX. század végén betelepült a Kárpát medencébe és ezzel újraindította annak integrációs folyamatait. A honfoglalók nyelve – mivel ők voltak a társadalom elitje – nyilván erősen befolyásolta az integráció nyelvi fejlődését, de a két nyelv aligha volt azonos. Valójában egy újabb nyelv született, amely viszont különleges környezetben jött létre és ezért jelentősen különbözővé vált a környező népek nyelvétől.

A Kárpát medencében ekkor ugyanis már sokféle nép és nyelv létezhetett, akár tucatnyi is, amelyek nem mind hasonlítottak egymásra. Mivel azonban a nyelv a kommunikáció eszköze, így a kommunikácó igényeinek megfelelően fejlődött. Egyrészt lelassult, így már pontosabban ki lehetett ejteni a szavakat, ami alighanem jót tett az érthetőségnek. Az érthetőség oltárán lágyabbá is vált, a magán és mássalhangzók torlódásának elkerülésével a szavak, kifejezések könnyebben kiejthetővé váltak. Nem jött létre szigorú szórend – semmi értelme ennek, ha a beszélők többsége nem ismeri megfelelően a szórend szabályokat – hanem inkább a hangsúlyok vették át a szórend szerepét. A ragozás talán furcsának tűnhet, ám a ragok és a toldalékok rendszere lehetővé tette a szótövek megőrzését és az elöljáró szavak és segédigék mellőzését. Később persze a nyelv tovább fejlődött, ahogy használói egyre magabiztosabbá váltak használatában és ahogy egyre többen ismerték a még sokáig le nem írt használati szabályait.

A magyar nyelv sikere azonban a hatalmi elit és a magyar államiság sikere volt, hiszen több, mint hatszáz éven keresztül sikerült megőrizni az ország integritását, folytatni az integrációs folyamatokat, így a nyelv széles körben és területen elterjedhetett, kiszoríthatta a korábi nyelvek többségét. Ám nem mindet. Ennek több oka is volt. Először is az új nyelvnek, a magyarnak ott volt igazán nagy haszna, ahol intenzív és gyakori volt az interakció a különböző eredetű emberek között, ám a hatalom peremvidékein – ahol esetleg még a közlekedési viszonyok is bonyolultak voltak – már nem feltétlenül volt annyira hasznos, hogy érdemes legyen a helyieknek egy új nyelv megtanulásába fektetni.

Másrészt sokszor a nyelvi integráció ellen hatott az uralkodók (vagy épp a főurak) telepes és adópolitikája. A telepesek ugyanis sokszor adókedvezményben részesültek, és ezért a belső telepeseknek (vagyis azok akik nem külföldről, hanem az ország másik részéből áttelepülve váltak telepesekké) gyakran megérte nyelvet, vagy identitást váltani, hogy a telepesekre és ne a hazai jobbágyságra vonatkozó szabályok szerint adózhassanak. Még inkább erősíthette ezt a jobbágyok későbbi röghöz kötése, akik – ha mégis oda költöztek, ahol kevésbé sanyargatták őket – leginkább úgy kerülhették el az erőszakos visszahurcolásukat, ha hitelesen el tudták magukat adni, mint külföldről érkező telepesek (például a valóban onnan érkezők nyelvének megtanulásával).

Minden sikertörténet véget ér egyszer, és sajnos ez történt 1541-ben, Buda elestével. A hatalmi centrum idegen kézre kerülésével a terület centrális régiói nem tölthették már be nyelvi és identitás integráló szerepüket, megszűnt a magyar nyelv haszna az el nem foglalt peremvidéken élők részére, akik ezzel egyidejűleg más hatalmi, gazdasági centrumok integráló hatásának lettek kitéve, ami immár széttartó nyelvi és identitás fejlődéshez vezetett. Mivel az ország felszabadítása más, külső hatalom által történt, így a területi egység helyreállítása már nem, vagy csak korlátozott területeken eredményezett újra intenzív, összetartó típusú fejlődést.

Mit jelent mindez a nyelvészet és bizonyítékai tekintetében? Csupán azt, hogy azokat csak a történelem kontextusában, azzal összhangban lehet értelmezni. A nyelvek fejlődése és a népességmozgások közötti kapcsolat meglehetősen laza, a nyelvek fejlődése inkább szól identitásokról, mintsem a beszélői valós származásáról. Vagyis a nyelvészet, a nyelvek fejlődése a történelemről szól, de nem a népességmozgások, hanem az adott területen élőket ért hatásokat, azok mindennapjainak valóságát örökíti meg.