Aligha él olyan felnőtt az országban, aki ne az ország három részre történő szakadását és 150 évig tartó (részleges) török megszállását nevezné a legnagyobb történelmi tragédiának, ami a magyarsággal megesett. A későbbi tragédiák is majdhogynem tisztán a következményei ennek. Ám valóban elkerülhetetlen volt? Valóban nem lehetett volna megállítani a törököket a kor módszereivel? És egyáltalán mi vezetett ehhez a végzetes állapothoz?
A legtöbben úgy hiszik, hisszük, hogy ismerjük a teljes történetet. Gyenge királyok, viszálykodó és hatalmaskodó főurak, a segítséget elmulasztó nyugati államok és a hihetetlenül, legyőzhetetlenül szuper nagyon erős törökök. Néhányan még Szapolyai vélt vagy valós árulását is emlegetnék, mások pedig azt, milyen röhejes, hogy 1526-ban lassabban állt fel a magyar fősereg, mint ami Bizánc - Nándorfehérvár távolság megtételére volt szüksége a török főseregnek.
Kezdjük talán az utóbbival. Bár röhejesnek tűnik ez a lassú gyülekezés, de valójában teljesen természetes. A magyar király nem tervezett háborúzni 1526-ban, így a seregét csak akkor hívta össze, amikor a törökök szándékairól értesült. Márpedig ilyenkor mindig a már úton lévő sereg van előnyben, hiszen a seregek naponta akár 30 km-t is megtehettek, ugyanakkor egy sereg összehívása hetekbe tellett. Egyszerű oka volt ennek, nem volt telekomunikáció, tehát igenis, lovasoknak kellett megvinni a hírt a megyés várakba és a fontosabb nemesek udvarába. És a megyés várakból is lovasok kellettek, hogy a hírt elvigyék a falvakba, a nemesi kúriákba. Mindez sok időt vesz igénybe, ráadásul a behívott vitézeknek épp a fordított utat kell megtenniük. Ezen túlmenően a hadba vonulás sem úgy ment, mint a filmekben történik: meghallja a hírt a férfinép, leakasztja fegyverét és páncélját és ellovagol a naplementébe síró asszonyokat hátrahagyva.
A hadbavonulás ekkoriban (is) egy logisztikai rémálom volt, amit csak fokozott az, hogy a szolgálat során az első 14 napot mindenki a saját kontójára teljesítette. Ez ugyanis azt jelentette, hogy - a vonulást is beleszámítva - közel három heti élelmet kellett felmállházni, és ha a vitéz nem akart az első két hétben meghalni, akkor az sem ártott, ha sátrat, sáncszerszámokat, tartalék ruhát is csomagol. Mondjuk a szappan is jól jött volna, de a legtöbben ezt sajnos nem tudták. De így is eltelhetett egy-két nap a szükséges felszerelés összegyűjtésével, ráadásul sokaknak még csak nem is naplemente irányába kellett indulniuk.
Természetesen ezt mindenki tudta, és a középkori hadviselésnek meg is volt erre a válasza: jól védhető erődök kellett, hogy útját állják a támadóknak, így míg a támadó az ostrom előkészületekkel, netán magával az ostrommal vesztegeti az idejét, addig szép nagy sereg gyűjthető össze és vonultatható fel a támadók ellen. A nándorfehérvári diadalnak éppen ez volt a receptje.
1526-ban azonban a kocka el volt cseszve. Ugyanis Nándorfehérvár már korábban elesett és a török had útjában álló várak nem voltak túl jól felszerelkezve és a védművek sem voltak a tüzérségi tűznek ellenálló módon kialakítva. Ám mindezek elhanyagolhatóak voltak egy sokkal súlyosabb probléma mellett: magukban álltak.
A történelemkönyvekben szereplő déli (vagy bármelyik másik) végvárrendszer ugyanis inkább volt a képzelet műve, mintsem kőkemény, megostromolandó valóság. Az ország déli határain - az eddigre elesett Nándorfehérvárral együtt - összesen 14 vár állt, amit még Zsigmond király építtetett egy 80 km-es határszakaszon - amúgy épp a törökök elleni határvédelemül. Csakhogy 14 vár 80 km szélességben nagyjából semmi, különösen, mivel a védelemnek nincs mélysége. És itt nem csak arról van szó, hogy nincsenek újabb várak, amit a támadónak meg kellett ostromolnia (végülis a szultán seregének 1526-ban mégiscsak el kellett foglalnia 4 várat), hanem elsősorban arról, hogy nincs egy olyan közeli vár, ami az ostromlók elleni fellépés műveleti bázisa lehetne. Tomori másfélezer katonája egy nyílt csatában nyilván nem állhatott ki a török sereggel szemben, azonban zaklathatta volna azt a királyi sereg érkeztéig, és az ostrom sokkal nehezebb akkor, amikor a támadónak egy zaklató sereggel is szembe kell néznie. Annak oka, hogy Tomori mégsem tette ezt igen egyszerű: nem lett volna hova visszavonulnia.
És itt jutunk el az első kérdéshez, ami segíthet megérteni a középkori magyar királyság bukásának okait: miért nem volt olyan számú vár a déli határ mentén, amely megfelelő bázist biztosított volna az ostromlók elleni műveletekhez?
A kérdés megválaszolásához Zsigmond korához kell visszanyúlnunk. A 14 várat Zsigmond a királyi kincstár terhére építtette, amivel a török betörések útját kívánta elzárni. Sajnos a várépítés a lehető legszerencsétlenebb időszakban történt, nem sokkal a XV. század fordulója után. Így a várak építése során nem volt lehetőség az ostromtüzérséggel kapcsolatos tapasztalatok hasznosítására, a megépült várak nem voltak eltérő szerkezetűek és felépítésűek, mint a korábbiak csak nagyobbak. Ez pedig baj volt. Egyrészt nagyobb várból nyilván kevesebbet lehet építeni (ugyanannyi rendelkezésre álló forrást feltételezve), másrészt a nagyobb várba több védő is kell, akiket pedig fizetni kell. Ez utóbbi Zsigmondnak nem volt probléma, szeretett adóztatni és az eladósodást sem vetette meg, és nem mellékesen, volt egy ügyes pénzügyi szakembere (az itáliai származású Ozorai Pippó), mellékesen ő vezényelte le az építkezéseket is. Ami egyben azt is sugallja, hogy talán kevés katonai vezető vett részt a várépítések tervezésében és kevésbé szemlélték a várakat egy rendszer részeként, inkább tervezték azokat "bevehetetlennek".
Amivel nem is lett volna gond, ha amúgy vannak más várak a környéken. Az országban ekkoriban 400 körüli vár állt, ám ezek jobbára az ország nyugati és északi felében helyezkedtek el. Ez sem volt azonban valamiféle "második végvárrendszer", hanem egyszerűen ide építették a váraikat a főnemesek a XIII. század másik felében.
Az igazság az, hogy a XIV. század fordulójától nem volt értdemi várépítés az országban - Zsigmond építkezését leszámítva. A XIII. századi várépítési hullámból pedig a délvidék egyszerűen kimaradt.
Mindkettőnek meg voltak az okai. Az Anjouk utálták a várakat, különösen Károly Róbert, akinek az uralmát el nem fogadó főurakat kellett kiostromolnia azokból. Így aztán a hatalma megszilárdítása után lelkesen le is romboltatott néhány várat és nem igazán támogatta újak építését. Nem egyszerűen nem adott rá pénzt (a nemesek építettek volna maguktól is), de még a nemesek birtokait is igyekezte szórttá tenni, hogy ha birtokolnak is várat, akkor se legyenek azok egymás közelében. A nemesek pedig pontosan tudták, hogy a vár olyan, mint a sör: egy sör (vár) nem sör (vár)... Így aztán ott sem építettek várakat, ahol a birtokaik azt lehetővé tették volna, hiszen nem tudták voplna azokat megvédeni.
I. Lajos ennél is tovább ment az ősiség törvényével: hatékonyan elejét vette a nagyobb, több várat is eltartani képes birtokok kialakulásának azzal, hogy a főnemesek nem tudták maguknak összevásárolni a környező kisebb nemesek birtokait. És ennek alighanem nagyon is tudatában volt, olyannyira, hogy vélhetően volt inkább ez a célja az ősiség törvényével, mintsem a kisnemesek poziciójának megerősítése a főnemesekkel szemben. A főnemesek visszaéléléeivel szemben elegendő lett volna a gyanús esetek kivizsgálása és bűnösök megbüntetése, ám ő mégsem ezt az utat választotta.
Valójában az Anjouk kormányzása - miközben számtalan új elemet is tartalmazott - visszatérés volt egy korábbi, archaikus kormányzáshoz. Az Anjouk kormányzása ugyanis a nemesség bizonytalanságban tartásán alapult - hasonlóan az I. Istvánétól a III. Béláig tartó időszakhoz. Míg az utóbbinak az alapja a királyi birtokok masszív túlsúja volt, miáltal az ispáni tisztségbe kinevezettek aránytalanul gazdagabbak lehettek az ilyen megbízással nem rendelkezőknél, addig az előbbiek alapja a várak birtoklásának a túlsúja volt. Mellékhatásként persze azzal, hogy ezek honor-okba történő kiadásával valaki messze gazdagabb lehetett, mintha nem bírt ilyennel. Ahogy az ispáni tisztségek az Árpád ház idejének legnagyobb része alatt, úgy a honorok is visszavonhatóak voltak, és rendszeresen vissza is vonták őket. Így a nemeseknek versenyeznie kellett a király kegyéért, egymással zéró végösszegű játszmát játszva. Ez megerősítette a király hatalmát, azonban két fontos mellékhatással is járt: az egyik az volt, hogy a nemesek nem voltak érdekeltek a honor birtokaik fejlesztésében, hiszen azokat nem hagyhatták örökül, és jó eséllyel még a saját életükben elvették tőlük. Többnyire olyasvalakinek adták őket, akikkel nem voltak annyira jó viszonyban. A másik mellékhatás nem más, mint a zéró végösszegű hatalmi játszmák örökös velejárója: a politika szélsőséges mértékű polarizációja, a nemesi családok közötti viszályok elmélyülése.
Az sem véletlen, hogy a XIII. század második felében az ország közepén épültek a várak, nem pedig annak déli részén. A várépítési hullám IV. Béla politikájának megváltozásához köthető, ám aki elhiszi a hihetetlen emberi nagyságokról szóló mesét, nos, annak ideje felébrednie. A politikában az egy főre jutó szentek száma ugyanis meglehetősen alacsony.
IV. Béla nem azért váltott apja politikájára és vitte azt tovább, mert egyetértett vele, hanem leginkább azért, mert nem volt más lehetősége. A Muhi vereség ugyanis a saját politikai táborát érintette leginkább, és ennek a csoportnak a tagjai - lévén, hogy nem rendelkeztek a II. András politikáját támogatókéhoz hasonló magánbirtok állománnyal – nem tudták gyorsan pótolni a kíséretük veszteségeit. Így a király, ha ragaszkodott a koronájához és a fejéhez, arra kényszerült, hogy eddig mellőzött csoportokat is bevonjon a kormányzásba, az ország függetlenségének helyreállításába. Márpedig a legfontosabb ilyen csoport nem volt más, mint korábbi politikai ellenfeleié, akik egyértelműen közölhették vele: a segítség, támogatás ára a birtok-visszavételi politika feladása és az elkobzott birtokok visszaadása.
Így bizonyos szempontból a politikaváltás elsősorban az egyik kormányzó politikai csoport egyikének a lecserélése volt egy másikra, függetlenül a király személyes meggyőződésétől. Ez a csoport pedig már a saját érdekeinél fogva – tartva a korábbi politikát támogató ellenfeleik újbóli megerősödésétől – eszközölte ki az új, meglehetősen engedékeny várépítési politikát. Erre utal az ekkor megépülő várak elhelyezkedése is, hiszen a várak túlnyomó része a nyugat-dunántúlon valamint a felvidéken épült és nem egy újabb potenciális tatár betörés útjában. Persze ezt magyarázhatná a hivatalos politika, mely szerint egy újabb támadást a Dunánál kell elhárítani, de ez a hivatalos politika inkább az épp hatalmon lévők érdekeinek elfedésére szolgálhatott. Ha nem így lenne, akkor ez azt jelentené, hogy a király alkalmasint hajlandó lett volna az országa közel kétharmada részéről lemondani, márpedig ez igen valószínűtlen.
Mire szolgáltak ezek az új várak tehát? Elsősorban az épp hatalmon lévő főnemesség érdekeinek védelmére. Saját építésű és tulajdonú várak birtokában ugyanis bármilyen hatalommal szembeszállhattak, akár a királyéval is. A várak ugyanis nem egyszerűen nehezen bevehető erődök, hanem a helyi politika műveleti központjai és a megváltoztathatatlan birtokjog megtestesítői. Korábban, ha a király (illetve a nevében a bíróság) egy birtok visszavétele mellett döntött, akkor az adott birtokos keveset tehetett ez ellen. Egyszerűen túlságosan is sok fegyveresre lett volna szüksége a birtokjoga megvédéséhez. Egy vár birtokában ellenben pokollá teheti mindazok életét, akik el akarják a földjét venni. A várát ugyanis nemcsak megvédheti, de onnan kicsaphat a támadókra vagy akár a szomszéd birtokokra is. És ha nem tudják bevenni a várát, akkor a helyi lakosság neki fog adót fizetni, mert ő lesz az, aki a várából kicsapva erre rá tudja a lakosságot kényszeríteni.
Ugyanakkor a délvidék birtokszerkezete vélhetően más volt. Valószínűleg túlságosan is töredezett volt a birtokstruktúra a várépítésekhez, és az is megeshet, hogy a nagyobb, fontosabb birtokosoknak az ország más részein voltak a fő birtokaik. Így az erőforrásaikat inkább az ott történő várépítésekre fordították. Mindamellett azt is látnunk kell, hogy mennyire rövid ez az aktív várépítési időszak. A nagyarányú várépítések csak kb. ötven éven át tartottak, ezt követően az Anjou királyok politikája előbb lelassította, majd megállította a várépítéseket. Az elkészült várak is "magukban álltak", vagyis nem volt a közelükben azonos tulajdonos kezén lévő másik vár. És ez lett az ország tragédiája. Az egymás közelében álló, egy kézen álló várak hiányában a külső támadóknak az ostromok során nem kellett a zaklató seregektől tartaniuk, így a teljes erejüket az ostromokra fókuszálhatták, alaposan lerövidítve azokat. Ráadásul egy-egy sikeres ostrom után - amint az 1526-os hadjárat is megmutatta - a sereg útjában álló többi vár védői kilátástalannak érezhették a harcot így elhagyhatták a várakat, így azokat harc nélkül lehetett megszerezni.
Így azonban kevesebb idő állt rendelkezésre a védelemhez, a várak felmentéséhez szükséges sereg felállítására, az esetleges segítségnyújtók felvonulásának megszervezéséhez (a páviánál győztes császári sereg a Mohácsi csata idején Bécs alatt várakozott arra, hogy a király biztosítsa annak szabad felvonulását a csatára, ennyit az ország cserben hagyásáról).
Ez az igazi tragédia. Az, hogy a magyarság XVI. századi tragédiájának az alapjait a korai XIV. század hatalmi harcaiban kell keresni, és az, hogy a politika XV. századi változásai már nem voltak elegendőek ahhoz, hogy az ország védelmi rendszere megújuljon, alkalmazkodjon az új fenyegetésekhez.
