Bevezető

A Napóleoni háborúk kutatása nagy valószínűséggel még sokáig az emberek, köztük a hadtörténész és hadtudományi kutatók érdeklődésének meghatározó része marad. Eme érdeklődésnek több oka is van. Egyrészt a Napóleoni háborúk a történelmi közelmúlt részei, a modern kor közvetlen előzményének is tekinthetőek. Az ekkor lezajlódott események alapvetően határozták meg a történelem későbbi eseményeit és hatnak azokon keresztül napjainkra is.

Másrészt azonban a Napóleoni háborúkból tanulni is lehet, különösen a hadtudománnyal foglalkozóknak. Egyrészt eléggé közel esik a múltunkban ahhoz, hogy nagyszámú forrás maradjon fel róla, így jól kutatható, másrészt a Napóleon korabeli hadviselés sok szempontból egyfajta átmenetet képez az iparosodás előtti és az iparosodás kori hadviselés között. Ezen sajátosságánál fogva pedig kiválóan alkalmas a hadviselésre vonatkozó általános tapasztalatok levonására.

Ez utóbbinál persze mindenképpen el kell kerülni azt a hibát, hogy megnyerjük azokat a csatákat, amelyeket Napóleon (vagy bárki más) elveszített – a katonáknak mindig az épp zajló háborút kell megvívniuk és a jövő háborúira felkészülni – ám az is elengedhetetlen, hogy tanuljunk elődeink hibáiból és sikereiből.

A környezet

A Napóleoni háborúk bizonyos fokig a francia forradalom korábbi háborúinak folytatásai, épp ezért elengedhetetlen, hogy ebben az összefüggésben is megvizsgáljuk őket. Különös tekintettel arra, hogy a vereségnek végül nem egyetlen, hanem több oka is volt – és ezek mind össze is függtek egymással.

A francia forradalom összekavarta az európai hatalmi viszonyokat. Nem egyszerűen annyi történt, hogy leváltották majd kivégezték az egyik európai királyt – ilyenre azért már korábban is akadt példa, és még csak nem is annyi, hogy egy ország királyságiról köztársasági államformára váltott. Mindez azonban épp abban a Franciaországban történt, amely kétségtelenül a kor legfontosabb szárazföldi hatalma volt, és amely emellett még igen jelentős tengeri haderővel is rendelkezett. Valójában olyannyira fontossal, hogy az amerikai függetlenségi háború jellegét és nem kizárt, hogy a végkimenetelét is befolyásolta. Az, hogy Anglia, a kor tengeri nagyhatalma képtelen volt elfojtani 13 partvidéki gyarmat lázadását (ahol azért bőven akadt a koronához lojális lakosság is) pont azért következhetett be, mert azok Francia királyság általi támogatása miatt nemcsak képtelen volt elvágni a gyarmatokat a világ többi részétől, de még saját maga sem hajthatott végre szabadon flotta és partraszálló műveleteket az amerikai partok mentén.

Mindezek tetejébe a francia királyok több más európai uralkodóházzal is szoros rokonságban álltak, ami ugyan automatikus szövetséget nem jelentett, de baráti, jóindulatú kapcsolatokat igen. Vagyis a francia királyok kezében volt néhány eszköz arra, hogy egy-egy merészebb lépésük méregfogát kihúzzák a kiterjedt diplomáciai kapcsolataik révén. Épp csak a belpolitikai viszonyok mérgesedtek el az egyszerre elszállt adósság és kialakuló élelmiszerhiány révén. Az utóbbin nem sokat segített a merkantilista gazdaságpolitika sem, hiszen az ugyan megszűntette a belső vámokat, csakhogy most épp külső importra lett volna szükség az élelmiszerhiány enyhítésére – és ezzel a tömegek lecsendesítésére.

Szóval a királyság bukott, a király feje is lehullott – és ezzel együtt a többi hatalom jóindulatának az álarca is. Pláne, hogy azok némiképp tartottak a forradalmi hangulat terjedésétől, terjesztésétől és így igyekeztek a gyökerénél elfordítani azt. Kevés sikerrel.

Franciaország ugyanis mégiscsak egy iparilag viszonylag fejlett és nem is csak viszonylag gazdag ország volt. A forradalom révén pedig néhány olyan ember is fontos pozícióba került, aki meglepő módon értett is ahhoz, amit csinált. Kivéve a flottánál, ott ugyanis a királyhoz hű elemek kevéssé értékelték már a lemondatást is, nemhogy a lefejezést. Ennek okai is megérnének egy írást, de talán majd máskor. Ám a szárazföldi haderő – különösen annak fejlesztése – épelméjű, sőt, hozzáértő kezekbe került. Biztos sokan emlékszünk a tananyagra, hogy a forradalom sorba bocsájtotta el vagy végeztette ki a sikertelen tábornokokat. Felejtsük el. Itt nem a vezénylő tábornokok játszották a főszerepet, hanem az olyan látnokok, akik mind a haderő felépítését, felszerelését és eljárásait újraálmodták, és amelyekkel már a középszerű vezénylő parancsnokok is eséllyel álltak ki az ellenfeleik ellen, nemcsak az olyan taktikai, stratégiai zsenik, mint Napóleon.

A köztársaság ugyanis több kritikus lépést is megtett. Egyrészt a szárazföldi haderőnem minden fegyvernemét fontosnak tartotta, így mindegyiket fejlesztésnek vetette alá.

A tüzérség több és jobb löveganyagot kapott, egy részét önálló tüzérségi egységekbe szervezték és kialakították a tűzzel történő manőverezés képességét. Vagyis nemcsak oda lőttek hatásos tüzet, ahol eleve szerették volna, hanem a tüzet át is tudták irányítani egy másik pontra, ha erre a csata forgatagában erre szükség volt. Így a tüzérség nemcsak a kezdeti sikerek kivívásában játszhatott szerepet, de támogathatta annak kifejlesztését (az ellenség teljes tönkreverését) vagy épp segíthetett elhárítani egy ellentámadást. Igazi szívás volt összefutni velük.

A lovasság fejlesztése talán még látványosabb volt. Egyrészt tüzérséggel erősítették meg, hogy a manővereket közvetlenül tudják tűzzel támogatni, másrészt azonban a lovaskatonák páncélzatot és sisakot kaptak, valamint nem mellesleg komoly lovas-közelharci kiképzést. Ennek révén a francia lovasság egyrészt komoly előnyre tett szert az ellenfelek lovasságával szemben (akik csak ritkán viseltek páncélt), sőt a gyalogság elleni műveleteik sem kellett, hogy bekerítésben merüljenek ki. A lovasság ismét képes volt megrohamozni a gyalogságot, bár azt azért továbbra is illett előtte megpuhítani vagy mozgásra bírni.

Ez után azt hihetnénk, hogy a gyalogság volt az elfeledett legkisebb gyermek, de ennek épp az ellentétje történt. A gyalogságnak mind a felszerelését, mind a harceljárásait teljesen megreformálták. A forradalom előtt minden hadsereg lényegében olyasfajta vonalharcászatot alkalmazott, amilyet a Hazafi című amerikai népi vígjátékban történelmi tárgyú filmben láthattunk. A katonák néhány soros vonalba álltak, majd szép lassan előre mentek, lőttek, helyet adtak a következőknek, akik lőttek. Aki már lőtt az újratöltött. Esetleg haldoklott. Egyszerű, buta felőrlő taktika volt, néha kisebb módosításokkal (a Nagy Frigyes féle ferde harcrend) felturbózva.

A forradalmi hadsereg gyalogsága új taktikát alkalmazott – és ennek megfelelő felszereléssel is látták el. A taktika alapja a laza csatárlánc lett, amelynek tagjai kisebb csoportokban közelítették meg az ellenfelet és lőttek arra. A jobb, pontosabb illesztésű puskák következtében azonban nagyobb távolságról, pontosabban lőhettek (bár kisebb tűzgyorsasággal). A laza, kiscsoportos formáció miatt nem kínáltak jó célpontot az ellenség (gyakran megfelelő lőkiképzésben alig részesült) gyalogságának, így a veszteségek relatíve alacsonyan tarthatóak voltak. Ezt az eljárást egészítették ki a filmekben oly látványos gyalogsági oszlopok, amelyek a csatárlánc (és a mesterlövészek) valamint a tüzérség által megpuhított gyalogsági vonalakat rohamozták meg – azok továbbra is működő biztosító tüze mellett.

Világhódítás

Aki már játszott stratégiai játékot, az tudja, hogy ha az embernek megvan a minden ellenfelet verni képes hadserege, akkor abból hamar világhódító turné kezdődik. A köztársaság rövid léte alatt többé-kevésbé képes volt ellenállni ennek a csábításnak – talán mert a vezetőinek fontosabb volt egymás guillotine alá küldése, mint a világhódítás. Persze így is volt egy-két kaland, hiszen az ifjú köztársaság egyszerűen képtelennek bizonyult az angolokkal történő békekötésre.

Ám az első konzul beiktatásával, majd császárrá koronázásával minden megváltozott (talán már nem akadt olyan kihívó, akinek még a nyakán lett volna a feje). Persze a konfliktusoknak mindig külön-külön oka volt (pl. az, hogy a különböző tárgyalások során ugyanazt a német fejedelemséget több tárgyaló partnernek is kiajánlották, akik viszont tudomást szereztek erről), de a legfőbb ok a francia katonai túlsúly volt. Ezt Anglia ellensúlyozni, Napóleon pedig kiaknázni akarta. Emellett a többi nagyhatalom pedig némiképp paranoiás volt a napóleoni Franciaországgal szemben. Szóval a békeévek ritkaságszámba mentek a császárságban.

Eleinte azonban ez semmiféle gondot nem jelentett. A korai időszakban a konfliktusok mégiscsak a hagyományosnak tekinthető francia befolyási övezetekben zajlódtak és relatíve nem igényeltek jelentős erőket. Ennek következtében a hadsereg mérete a finanszírozható és fejleszthető tartományban maradt, felépítése általában is megfelelt a követelményeknek és az adott műveleti hadsereg felépítése (a szükséges erő és a fegyvernemek közötti arányok) az adott konfliktus követelményeihez volt igazítható. A fejleszthetőség következtében a mesterlövészek közül egyre többen rendelkeztek vont csövű fegyverekkel, amelyek az amúgy is kiváló sima csövű (de pontos illesztésű) puskáknál is pontosabb és nagyobb hatótávolságú voltak.

A konfliktusok azonban kezdtek szép lassan messzebbre nyúlni, illetve más konfliktusok (az Ibériai háború) pedig időben elnyúlni és jelentős erőket lekötni. Mindez azt jelentette, hogy egyrészt meg kellett növelni a hadsereg állandó létszámát, hiszen a megszállások és a nagy távolságú hadműveletek biztosító feladatai (pl. helyőrségek fenntartása) jelentős létszámú katonát igényeltek. Másrészt viszont megnőtt az igény arra, hogy a konfliktusokat a lehető legrövidebb idő alatt zárja le a császárság, részben azért, mert a fontosabb műveletek a császár személyes jelenlétét igényelték, így viszont azok ideje alatt nem tartózkodhatott Párizsban, a hatalmi központjában. Márpedig ennek mindig voltak kockázatai.

A háborúk gyorsabb lezárása iránti igény pedig megváltoztatta azt, ahogy Napóleon és a tábornoki kara tekintett a különböző fegyvernemekre. A lovasságot mindig is egy „gyors” fegyvernemnek tartották és a császárság gyalogsággal szemben rohamképes lovassága azt az ígéretet hordozta magában, hogy a csaták, háborúk gyorsabban lezárhatóvá válnak. Ugyanakkor ennek a sikernek az előfeltétele volt és maradt a hatékony tüzérségi előkészítés. Éppen ezért megindult mind a lovasság, mind a tüzérség további fejlesztése, amely viszont a hadsereg méretének párhuzamos növekedésével együtt azzal járt, hogy a császárság a katonai fejlesztések terén túllépett a saját teljesítő képességén.

A gazdasági-ipari teljesítőképesség túlterhelésének megszűntetésére a legegyszerűbb mód a leginkább munka és technológia igényes fejlesztések visszafogása. Ezzel ugyanis jelentős kapacitások szabadíthatóak fel, relatíve „kis” áron. Napóleon korában ez a gyalogsági fejlesztések visszafogását jelentette. Lényegében megszűnt a vont csövű puskák gyártása, és a császári hadsereg sem szerelte már fel a segédcsapatokat (lényegében a megszállt / szövetségre kényszerített német államok csapatait) a saját, jó minőségű francia gyártású fegyverzetére (igen, ekkoriban a francia cuccok messze jobbak voltak, mint a németek). Mi több, a zsákmány formájában a kezére jutott felszerelést is hasznosította a saját csapatai felszerelésére.

Ez bizony minőségi visszalépés a köztársaság kori hadsereghez képest, bár azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zsákmány fegyverzet hasznosítása valószínűleg kisebb probléma lehetett, mint gondolnánk. Ennek oka, hogy eddigre a legyőzött ellenfelek is már legalább részben olyan fegyvereket használtak, amelyek lényegében véve a francia fegyverek koppintásai voltak. Így a császári hadsereg valószínűleg azokat a zsákmány fegyvereket vette használatba, amelyek kompatibilisek és hasonló teljesítményűek voltak, mint a francia eszközök.

folyt. köv.