Az alagúthatás jelensége
A kvantummechanika egyik nagy rejtélye az alagúthatás. A lényege nem más, mint az, hogy a töltött részecskék időnként akkor is képesek leküzdeni a potenciálgátakat, amikor elvileg nem rendelkeznek az ehhez szükséges energiával. Minthogy ez mindazok számára akik nem tanultak elektrotechnikát nagyjából úgy hangzik, mint egy kínai kung-fu film (szinkron nélkül), ezért kicsit egyszerűbben is leírom.
A töltött részecske általában egy elektron, proton, ritkábban egy elektronjaitól megfosztott atommag – és persze ezek anti változatai. A potenciálgát pedig egyszerűen egy elektromágneses erőtér, leginkább valamely anyag felszíne, vagy az atomot körülvevő elektronhéj. A jelenség pedig nem más, mint az, hogy egy lassan haladó elektron időnként akkor is be tud lépni egy másik anyagba, ha a behatoláshoz nem rendelkezik elegendő sebességgel. Egy egyszerű – bár szükségszerűen némiképp torzító – hasonlattal élve Hannibál és serege úgy kel át az Alpokon, hogy nincs elég kajájuk és felszerelésük a hegy megmászásához.
A hatás magyarázatául jellemzően az úgynevezett kvantummechanikai féregjáratokat szokták hozni. Ezek a feltételezések szerint olyan rendkívül apró, rövid ideig létező jelenségek, amelyek az általunk ismert háromdimenziós téren kívüli összeköttetést biztosítanak két pont között. Persze felmerülhet, hogy honnan az ötlet, és ez esetünkben egy fontos kérdés. A féregjáratok koncepciója ugyanis nem a kvantummechanikából, hanem a csillagászattal kapcsolatosan a nagy tömegű testek tömegvonzásának fizikájából származik.
Féregjáratok és a kvantummechanika