Az évezredek során kevés annyira szimbolikus fegyver született, mint a kard, mely számtalan formájával néhány örök érvényű kérdéssel ajándékozott meg minket. Az egyik, hogy mire és miképp használták azokat, és persze, hogy melyik volt a jobb?
Az utóbbinak persze nem sok értelme van. A kardok térben és időben éppen azért öltöttek oly változatos formát, hogy betölthessék a nekik szánt szerepet, így legfeljebb annak a kérdésnek van értelme, hogy egy adott szerepben, szituációban melyik kard teljesítene jobban.
Éppen ezért érdemes először is a kardok szerepét áttekinteni a katonák fegyvertárában.
Sokan és sokszor elmondták már, hogy a kardok jobbára önvédelmi fegyverek és a tényleges hadviselésben – egyes kivételektől eltekintve – inkább másodlagos, netán harmadlagos fegyvernek számítanak. A kivételek közé a római légiók gladiusa és a késő középkor zweihandere (azért nem kétkezes kardot írtam, mert a zweihander ebben önálló kategória) számítanak. Az utóbbi persze valójában nem is igazán kard, hanem egy átmenet a kardok és a szálfegyverek között, hiszen használata is inkább az utóbbiakhoz, mintsem a kardokéhoz hasonlít. Az előbbi esetében pedig érdemes megjegyezni, hogy a római légiók esetében a gladiusnak bizony osztoznia kell az elsődlegességen a pilummal, a nehéz római hajítódárdával.
Ám ugyanakkor ez nem a teljes történet. A kardok méret és formai változatossága, minősége, sokuknak a kialakítása nincs igazán összhangban a tartalék fegyver szerepükkel. Gondoljunk csak bele, egy tartalék fegyvernél – ami potenciálisan elő sem kerül, és ha elő is kerül, akkor sem kell sokat használni – miért fordítanánk jelentős erőfeszítést arra, hogy az különösen tartós – valójában az elsődleges fegyvernél tartósabb – és az összes várható ellenféllel szemben (vagyis a kiváló védettséggel rendelkezők ellen is) hatékonyan alkalmazható legyen? Ha rendelkezésre áll az ehhez szükséges erőforrás, akkor ezt érdemesebb az elsődleges fegyverzet fejlesztésére fordítani, mégiscsak azt fogjuk leginkább használni…
Tisztán kell látnunk, hogy teljesen mások a követelmények az alapvetően önvédelmi és katonai (harctéri) fegyverekkel szemben. Az eltérő követelmények egyszerűen az alkalmazás eltérő környezetéből, sajátosságaiból származik.
Vizsgáljuk meg először az önvédelmi fegyverekkel (nyilván most nem lő- és tűzfegyvereket értve ez alatt) szemben támasztott követelményeket és vessük ezt össze a kardok valós kialakításával.
Egy önvédelmi szituáció jobbára váratlanul áll elő. A rablógyilkos urak (és hölgyek) ritkán jelentik be előre, hogy meg fogják támadni az embert, jobbára csak szimplán felfedik a kilétüket és elhangzik a pénzt vagy életet című ajánlat. Vagy egyáltalán el sem hangzik semmi. Hasonló a helyzet akkor is, ha a kölcsönös sértegetések vezetnek ahhoz, hogy valaki előrántja fegyverét. Esélyes, hogy a felek csak egy kis italozásra indultak, aztán menet közben alakult másképp.
Mindez alapvetően meghatározza azonban azt, hogy milyen a jó önvédelmi fegyver. Önvédelemkor az ember általában nem szokott csúcsformában lenni (amikor épp abban van, akkor nem fog önvédelmi szituáció kialakulni), így a fegyvernek erősen megbocsájtónak kell lennie az alkalmazójával szemben. Hideg, közelharci fegyverek esetében ez két dolgot jelent.
Az egyik az, hogy a fegyver jó, ha hajlamos magától belefeküdni a vágási ívbe (vagyis segítse elő, hogy a vágássík egybeessen a penge síkjával), vagy szúrófegyver esetében a szúrás irányába. A másik, hogy a fegyver lehetőleg minél merevebb legyen. Mindkét követelmény célja az, hogy a fegyverbe beleadott energia találat esetén biztosan közel teljes egészében átadódjon a célpontnak. Erre persze mondhatjuk, hogy általános követelmény, azonban önvédelmi szituációban felértékelődik ez a követelmény a sok, nem egyszer egymással ellentmondó követelményhalmazban.
Önvédelem esetén további jellemző, hogy az összecsapásban részt vevő szereplők elosztása nem korlátozza a túlerőt (a felek nem hadrendben harcolnak). Így alapvető követelmény a fegyver mozgékonysága, vagyis az, hogy aránylag kis mozdulatokkal is gyorsan irányt tudjon változtatni a fegyver és így alkalmas legyen több ellenfél távoltartására. Ez a hideg közelharci fegyverek esetében azt jelenti, hogy a fegyver súlypontja nem lehet túl távol a markolattól, vagy ha ezt a fegyver kialakítása valamiért mégis megköveteli, akkor a fegyver kétkezes markolattal kell, hogy rendelkezzen (ekkor a kezek ellentétes mozgatása biztosítja a gyors irányváltásokat).
Végül önvédelmi szituációban általában az ember nem rendelkezik megfelelő (sokszor semmilyen) páncélvédettséggel, védőfegyverrel (pl. pajzs). A védekező védelmét a fegyvere biztosítja, amit lényegében mindig saját maga és az ellenfele(i) között tart, így persze a fegyvert tartó keze ki van téve az arra irányuló támadások veszélyének. Tehát az önvédelmi fegyvernek viszonylag jó, sőt ha lehet, minél jobb kézvédelmet kell biztosítania, amit kézvédő kosár, a pengesíkra merőlegesen is szélesen kiterjesztett keresztvas, vagy kézvédő korong biztosíthat.
Nézzük, hogyan teljesítenek ilyen téren a különböző kardok. A vizsgálatba a rövidkardot, az egykezes – hazánkban hosszúnak csúfolt – kardot, a hosszúkardot (amit a világ többi része annak tart, egyébként egy kétkezes kardfajta), a szablyát, a rapírt és persze a katanát vonom be – pusztán azért, mert én sem tudok mindent, és nem is doktori disszertációt akarok ebből írni.
A klasszikus rövidkard tulajdonképpen elég jól teljesít önvédelmi fegyverként. Pengéje általában viszonylag merev, és bár ugyan nem hajlamos belefeküdni a vágásba, viszont a szúrásokba igen. Kis hossza miatt a súlypontja mindig a markolat közelében marad, így a gyors irányváltás is biztosított. Ugyanakkor a kézvédelem terén eléggé gyenge, a keresztvasa ugyan védi a kezet a fegyveren elakadt, lecsúszó vágásoktól, de a közvetlen támadástól már nem. Érdekesség, hogy a későbbi változatainál már megjelent a megfelelő kézvédelem, de ehhez kb. a reneszánsz koráig kellett várni. Ugyanakkor komoly problémája a hossza, ami miatt nem igazán jó a felfegyverzett ellenfelek távoltartásában.
Az egykezes egyenes kard, nos, eléggé gyengén teljesít a követelmények terén. Pengéje jellemzően rugalmas, ráadásul a penge magától nem hajlamos belefeküdni a vágási síkba, erre a használójának kell ügyelnie. Súlypontja jellemzően távol esik a markolattól és a markolat egykezes kialakítása miatt nincs reális lehetőség a gyors irányváltások másik kézzel történő elősegítésére. Mindehhez egy viszonylag egyszerű, robosztus kialakítású keresztvas társul, ami ugyan kiválóan védi a kezet a hárított lecsúszó vágásoktól, de a direkt, kéz ellen irányuló támadások ellen nem sok védelmet nyújt. Az egyetlen pozitívuma a hossza, így egy, vagy két támadó jól fenyegethető vele.
A hosszúkard (a kétkezes fajta) sem sokkal jobb az önvédelem terén. Pengéje még az egykezes egyenes kardénál is rugalmasabb és az egyenes kialakítás miatt ez sem hajlamos magától belefeküdni a vágási síkba. Súlypontja jellemzően még a szúrásra optimalizált változatoknál is messze esik a markolattól, igaz a kétkezes markolat miatt a gyors irányváltások így is biztosítottak. Keresztvasa ugyan hosszabb, de nem igazán szélesebb, mint az egykezes egyenes kardé, szóval kézvédelem terén nem nyújt nagy segítséget. Ellenben a hossza miatt jó a támadók távoltartásában.
A szablya az előbbiekkel ellentétben viszonylag jól teljesít az önvédelem terén. Hajlított pengéje miatt hajlamos belefeküdni a vágásokba és az egy él miatt vastag és merev pengét kaphatott. Ugyanakkor a súlypontja távol esik a markolattól és a jellemzően egykezes kialakítás miatt nincs reális lehetőség a gyors irányváltások másik kézzel történő elősegítésére. Mindehhez egy viszonylag egyszerű, robosztus kialakítású keresztvas társul, ami a korábban említettekhez hasonlóan kevés védelmet nyújt a direkt, kéz ellen irányuló támadások ellen. Ugyanakkor a hossza miatt jó az ellenfelek távol tartásában.
A rapír, nos ez a fegyver valójában az önvédelmi fegyverek koronázatlan királya. Tízből tizenegy szakértő ezt ajánlja. A penge merev, és ugyan vágni azt nem lehet vele, de a fegyver szinte perverz módon hajlamos mindig a szúrási irányba mutatni. A fegyver súlypontja a markolat közelében van, gyakorlatilag könnyed csuklómozdulatokkal forgatható és a kézvédelem, nos, a reneszánsz mesterek igazán kitettek magukért. Mindehhez ez a fegyver még jó hosszú is, így kiváló az ellenfelek távoltartásában.
És végül a katana, amelyet csak a rapír tudott letaszítani az első helyről az önvédelmi fegyverek terén. A penge merev és a penge már enyhe hajlítása is hajlamossá teszi belefekedüni a vágásba. A súlypont ugyan távol van a markolattól, ellenben a kétkezes markolat – amelyet önmagában a penge hossza nem tenne indokolttá – miatt mégis biztosítottak a gyors irányváltások feltételei. Kézvédelem terén a korong ugyan nem néz ki impresszívnek, azonban valójában jól eltakarja a kezet a támadó elől, így eléggé jól teljesít. A hossza is megfelel a célra, az kb. az egykezes egyenes kardénak felel meg, tehát csak a hosszúkard és a rapír múlja felül.
A fenti rövid elemzés érdekes tényre mutat rá: a késő középkor, reneszánsz kori kardok kivételével a legtöbb kard nem teljesít túl jól az önvédelem terén. Ez nem azt jelenti, hogy ezen fegyverek nem jók önvédelemre, de azt igen, hogy olyan kialakítási sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek arra utalnak, hogy ezen fegyvereknek csak a másodlagos funkciója volt az önvédelem. További érdekesség, hogy az önvédelem terén legjobban teljesítő két kard mindegyike a tűzvfegyverek korában terjedt el, és a harmadik helyezett (szablya) is ebben a korban éledt újjá.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a kardok valós kialakítását, most tekintsük át a harctéri fegyverekkel szemben támasztott követelményeket és a kardok ezen követelményeknek való megfelelőségét.
Harctérre általában felkészülten érkezik az ember és alapvetően számít arra, hogy aznap az életéért kell majd küzdenie (meg a hazáért, királyért, stb.). A harcterek ugyanakkor igen változatosak lehetnek, bizonyos fegyverek jól ráillenek egy fajta harctérre, míg a másikon sokkal rosszabbul teljesítenek. Ám a felkészültség közös, így a harctéri fegyvereknek – ha más szempontok miatt ez nem tartható – nem kell annyira megbocsájtónak lenniük a használóval szemben. Ugyanakkor a harctéren – különösen ha az egy ostrom, vagy egy portya intenzív összecsapása – a fegyver eltörése könnyen egy halálos ítélettel érhet fel – fellebbezési lehetőség nélkül.
Egy fegyver két úton lehet tartós. Vagy annyira vastag és erős az anyaga, hogy bírja a strapát, vagy a fegyver viszonylag rugalmas kell, hogy legyen, így a rugalmas alakváltozással elnyelve és elvezetve a benyelt felesleges energiát.
A harctéri szituációk általában hosszan is tartanak. Egy csata, ostrom tényleges összecsapási ideje több óra is lehet, így komoly előny, ha a fegyver nem fárasztja ki feleslegesen a használóját. Az igazán hosszú fegyvereket le lehet támasztani a földre, míg a rövidebbeknek könnyűnek kell lenniük, így ezen fegyverek esetében a tartósság terén csak a rugalmas kialakítás opció marad fenn.
A harctéren a buli résztvevői általában bírnak valamilyen védőfelszereléssel, ha más nem egy posztóvérttel, pajzzsal (mellékesen a posztóvért egy meglehetősen hatásos vértezet). Ez két hatással bír a fegyverekre. Egyrészt a használó saját védőfelszerelése védelmet fog nyújtani a fegyvert forgató kezének, így azt csak a hárításokból lecsúszó találatoktól kell óvni, ami alapvetően egy robosztus keresztvassal biztosítható. Másrészt a védőfelszerelések védelmet fognak nyújtani az ellenfél részére, így a fegyvereknek képeseknek kell lennie megkerülni vagy a gyenge pontokon átütni a védőfelszerelést, ami azt jelenti, hogy azokkal képesnek kell lenni nagyon pontosan támadni, illetve a vágófegyverek esetében a fegyver súlypontjának inkább a hegy, mintsem a markolat közelébe kell esnie. Ehhez kapcsolódóan a fegyvereknek képesnek kell lenniük a vágási, szúrási kapacitás megőrzésére, ami vagy extrém él tartóssággal, vagy tartalék éllel (kétélű kialakítással) érhető el (tulajdonképpen a használó a harc egy pillanatnyi szünetében megfordítva a fegyverét egy teljesen új vágóélt vehet használatba).
A harctéren általában sokan vannak, ami egy újabb követelményt támaszt a fegyverekkel szemben: a kialakításnak a lehető legegyszerűbbnek kell lennie, a fegyver kiálló alkatrészeinek számát és méretét a minimumra kell korlátozni, különben hajlamos lesz mindenben elakadni. A kiálló alkatrészeknek pedig a harctéri hatékonyságot jelentősen növelő képességet kell biztosítani a fegyvernek.
A vizsgálat tárgyait ugyanazon fegyverek jelentik, mint az önvédelmi fegyverekét, bár biztosan sokan szívesen olvasnának a különböző alabárd és partizánfélékről.
A klasszikus rövidkard sajátos helyzetet foglal el a harctérre kivitt fegyverek között. Ennek oka a kicsiny hossz, aminek következtében ez a fegyver egyszerre felelhet meg a harctéri fegyverek tartóssági és az önvédelmi fegyverek merevségi követelményének. Mindez kis súllyal párosul, így a fegyver önmaga aligha fogja kifárasztani a használóját. Egyenes, kétélű pengéjű kialakítása és kis mérete miatt igazán jól alkalmas a páncélok megkerülésére, ugyanakkor épp a kicsiny hossza miatt nem igazán jó a gyenge pontok átütésében. Ugyanakkor a kétélű kialakítás miatt akkor is képes lehet megsebezni a védtelen vagy kevéssé védett testfelületeket, ha már jó néhányszor nekicsapták a páncélnak. Feleslegesen kiálló alkatrészekkel nem bír, így jó eséllyel nem fog elakadni a legszorosabb formációban sem.
Az egykezes egyenes kard nem más, mind a rövidkard nagytestvére. A penge hossza miatt rugalmas kialakítást kapott, így megbízható társ a legnehezebb szituációkban is. Ráadásul ez meglepően kis súllyal párosul, így saját maga nem igazán járul hozzá a harctéri kimerültséghez. Az egyenes penge miatt pontosan lehet vele szúrni, így alkalmas a páncélok megkerülésére. A markolattól távol eső súlypont miatt vágásban is jól teljesít, így a gyengébb, vagy már leromlott páncélokat átütheti. A kétélű kialakítás miatt van tartalék él arra az esetre, ha az ellenfél páncélján már kicsorbult volna az eredeti vágóél. Feleslegesen kiálló alkatrészek hiányában nem kell arra számítani, hogy az ellenfélen (vagy annak páncélján) kívül bármi másban elakadna.
A hosszúkard a legnagyobb tesó az egyenes kardok családjában és nem hozott szégyent a korábban születettekre, igazi harctéri szörnyeteg. A nagyon hosszú penge rugalmas kialakítást kapott, ez a kard se nagyon hagyja cserben a használóját. Vicces módon sikerült továbbra is kis súlyon tartani, így a forgatása önmagában nem igazán fárasztó. Az egyenes penge miatt pontosan lehet vele szúrni, így alkalmas a páncélok megkerülésére, míg a rendkívüli hossz, a markolattól távol eső súlypont és a kétkezes markolat miatt vágásban is jól teljesít, csakis a jó állapotú fémvértek jelentenek védelmet ellene. A kétélű kialakítás miatt van tartalék él arra az esetre, ha az ellenfél páncélján már kicsorbult volna az eredeti vágóél. Elődeivel ellentétben jó nagy keresztvasat kapott, ugyanakkor ez a széles keresztvas számtalan piszkos trükk alapját képezi, amely előnye alaposan felülmúlja az esetleges fennakadásból származó kockázatot.
A szablya hasznos eszköz a harctéren, de csak korlátozott ideig. A penge merev kialakítása miatt egy elhúzódó összecsapásban engedhet az anyagfáradás démonainak, különösen fémvértekkel történő találkozás esetén. Súlya legalább viszonylag szerény, így használata nem különösebben fárasztó. Ugyanakkor a hajlított penge miatt bár elsőre kiválónak tűnhet a páncélok megkerülése terén, de sajnos épp ennek ellenkezője igaz. A hajlított penge nem igazán támogatja ugyanis a pontos szúrásokat, így a szablya használója vagy vágható szabad testfelületekre támad (ha talál ilyet), vagy kénytelen átütni a páncél egy gyenge pontját. Igaz, ebben viszont kimondottan jól teljesít a markolattól távol eső súlypont miatt, és a posztóvértekkel szemben a hajlított kialakítás is előnyt jelent. Ugyanakkor csak egyetlen éle van, annak kicsorbulása után már nem igazán alkalmas az ellenfél megsebzésére. Feleslegesen kiálló alkatrészekkel nem bír, így nem nagyon fog elakadni semmiben.
A rapír ismét egy érdekes fegyver. A penge keskeny és merev kialakítása miatt nem igazán tartós és bár a súlya még elfogadható maradt, viszont elsősorban csuklóból való forgatása miatt használata hosszabb távon fárasztó. Az egyenes penge miatt jó a páncélok megkerülésében, ami hasznos, mert páncélt átütni – a posztóvérttel alá nem bélelt láncing kivételével – érdemi vágóél hiányában nem tud. Jó hír viszont, hogy a nem létező él nem is fog kicsorbulni, míg a penge hegye az általánosan használt csillag keresztmetszet következtében tartósnak tekinthető. A kézvédő kosár önvédelmi helyzetekben ugyan kiváló lehet, harctéren viszont hajlamos lehet pár dologban elakadni – például a viselője páncéljában, ruhájában és ezt egyáltalán nem ellensúlyozza a harctéren felesleges mértékű kézvédelem.
A szamurájok nem voltak hülyék. Tisztában voltak kardjuk képességeivel és ennek megfelelően is helyezték el azt a ruhájukon. A penge a merev kialakítás miatt egy elhúzódó összecsapásban hajlamos lehet engedni és tartósan elhajolni, különösen ha fémvértekkel találkozik. Súlyra, hát bizony ez a legnehezebb a vizsgáltak között, ám ettől függetlenül az még nem jelenthet problémát. A szablyához hasonlóan nem igazán a páncélok megkerülése az erőssége, bár a penge enyhébb hajlata miatt legalább ez reális lehetőség. Ugyanakkor a vágásokban majdnem olyan jól teljesít, mint a hosszúkard, ugyanúgy a nagy – bár a hosszúkardénál kisebb – hossz, a markolattól távol eső súlypont és a kétkezes markolat következtében. Ugyanakkor fémvértek ellen csak óvatosan használandó, nemcsak a penge deformálódási kockázata, hanem annak kicsorbulása miatt is: nincs tartalék él a kicsorbult helyettesítésére. Az él martenzites szövetszerkezete miatt posztóvértekkel szemben nem fog egyhamar kicsorbulni, de a fémvértek esetében az él darabjai le is pattanhatnak. A kézvédelmet biztosító korong ésszerű kompromisszumnak tekinthető, ettől függetlenül nem véletlen, hogy a katanát fordítva tűzik az övbe, mint a többi kardot (így kisebb az elakadás veszély előrántáskor).
Mit árulnak el mindezek összesen? A fent vizsgált kardok egy része (az egyenes, éllel rendelkező kardok) nagyjából pont olyan, mint amit kimondottan katonai, harctéri követelmények szerint készítettek, semmilyen, vagy nagyon minimális kompromisszumokkal az önvédelmi alkalmazás terén. Mindez arra utal, hogy a vásárlók azzal számoltak, hogy a harctereken ezeket a fegyvereket sokat és elhúzódóan fogják használni. Ezt erősíti meg a középkori ikonográfia, falikárpit festmények valósága is, ahol eléggé gyakran ábrázolják a harcolókat karddal a kezükben. Vagyis lehet, hogy ezek a kardok nem az elsőként használt fegyverek voltak a harctéren, ugyanakkor mindenki azzal számolt, hogy ezeket fogja a legtöbbet használni. A fegyverek egyes tulajdonságai – a rugalmas, egyenes penge – arra utalnak, hogy az ezen fegyverekkel felszerelt katonák alapos kiképzést kaphattak ezekre a fegyverekre. E nélkül ugyanis ezen fegyverek nem túl hatékonyak, például egy rossz szög alatt történő vágás esetén a vágás energiájának nagy részét elnyelhette a penge rezgése, míg a megfelelő vágástechnika elsajátítása rengeteg időt igényel.
A reneszánsz és a lőpor korában elterjedő rapír teljesen más képet mutat. A kialakítása alapján ezt a fegyvert valóban önvédelemre vették, harctéri alkalmazással nem, vagy csak alkalomszerűen számoltak. Valószínű, hogy a korabeli harctéren is alkalmazható kardok már nem voltak használhatóak önvédelmi szituációkban (lehet, hogy jelen sem voltak ott), így a hosszúkardok bázisán egy valóban önvédelmi fegyver került kialakításra. Érdemes hozzátenni, hogy a rapír ilyen téren nem igazán az első fegyver, hiszen a langmessier bizonyos jellemzői (pl. keresztirányú keresztvas kezdemény megjelenése, kés és nem kardmarkolat) szintén arra utalnak, hogy azt elsősorban önvédelemre és nem harctérre szánták, és évszázadokkal a rapír előtt jelent meg.
Végül van egy csoport, amit valóban másodlagos fegyvereknek tekinthetünk. Kialakításuk széleskörű kompromisszumot mutat a harctéri és az önvédelmi követelmények között. Ezek a fegyverek hajlított, viszonylag merev pengével rendelkeznek, amelyek súlyponti elhelyezkedése hatékony vágást tesz lehetővé. Ez arra utal, hogy a vásárlóik számoltak ezen fegyverek harctéri használatával, de csak rövid ideig és alapvetően olyan ellenféllel szemben, amely a megtörés határán áll. Ugyanezen okok miatt a használóik vélhetően nem kaptak túlzottan hosszú és kimerítő kiképzést ezekre a fegyverekre (a drága kiképzési időt a valódi harctéri fegyverekre – íjak, szálfegyverek – történő kiképzésre fordíthatták). Éppen ezért kaptak ezek a fegyverek merev hajlított pengét: a hajlított pengéjű fegyverek éle hajlamos magától irányba állni, és a merev penge miatt a találat erejének egy része nem vész el a kard rezgésében.
Ugyanakkor fontos megértenünk, hogy mindezek nem azt jelentik, hogy az egyik fegyver jobb, mint a másik. Mindegyik említett fegyver tökéletesnek számított a maga korában és a maga környezetében. Éppen ezért használták azt és nem egy másik fegyvert. Ám ha megváltozott a környezet, akkor a fegyvernek is változnia kellett. Honfoglaló eleink így váltottak szablyáról egyenes kardra, a japánok egyenes kardról katanára, európa meglévő lakói pedig egyre hosszabb kardokra.
