A történelem egyik nagy rejtélye – legalábbis a történészek és az összeesküvés hívek körében –, hogy hová tűnt a Templomos Lovagrend hatalmas kincsvagyona 1314-ben, a rend feloszlatásakor – és egyúttal az utolsó nagymester máglyán történő megégetésekor.

A lovagrend, amelyet 1118-ban alapított néhány, a szentföldre zarándokolt lovag meglehetősen különös, üstökös szerű pályát futott be, amely szintén táptalajt ad néhány összeesküvés elméletnek.

Az elméletek alapja az, hogy a mai korban a legtöbben teljesen elképzelhetetlennek tartanak egy ilyen drámai, meredek ívű természetes felfutást, ezt csak úgy tartják elképzelhetőnek, ha valamilyen titkos, mára elveszett, vagy valamilyen zsarolásra lehetőséget adó tudás birtokába jutott a rend. A zsarolás célalanyainak általában a francia királyt, vagy a pápát szokás megjelölni. Az elveszett tudásnak pedig valamilyen erősen ezoterikus ismereteket jelölnek meg.

Holott a lovagrendnek mind a sikerének, mind a bukásának az okai a középkori francia társadalom sajátosságaiban és azok változásaiban keresendő. Az ugyanis jelentősen eltért a jelenlegitől, és a különbség nem a társadalom városiassá válásában fogható meg.

A jelenlegi francia társadalomban az állam, a központosított kormányzat igen jelentős szerepet játszik, miközben a családok és a társadalmi szervezetek – mint amilyen az egyházak, szakmai kollégiumok – csak igen keveset. Tulajdonképpen a francia társadalmat maga az állam kapcsolja össze, és ezekben a kapcsolatokban a nem állami szervezetek csak igen szerény szerepet játszanak.

A templomos lovagrend megszületésekor azonban ez nem így volt. A család szerepe lényegesen erősebb volt, ám a társadalmat valójában a család és az állam között elhelyezkedő szerveződések, a céhek, az egyház, és társadalom fegyverforgató rétegét jelentő lovagok kisebb-nagyobb szerveződései fogták össze. Tulajdonképpen a kora középkori és lovagkori francia társadalomra épp az az erős önszerveződési hajlam volt jellemző, amely most az USA, vagy épp Németország társadalmában megfigyelhető.

Mindez azt jelenti, hogy a frissen megalakuló lovagrend nemhogy jelentős társadalmi ellenállásba nem ütközött, hanem inkább meglovagolhatta (ha már lovagokról van szó) a társadalmon belüli erős kapcsolatépítési igényt. Mindez hamar jelentős tagság és óriási birtokadományok formáját öntötte.

Az erős önszerveződési hajlamú társadalmakra jellemző a magas szintű ismeretek meglétének és alkalmazásának jelentős elismerése. A lovagok profik voltak a harcmezőn – bár természetesen nem legyőzhetetlenek. Ezek a harcosok azonban tisztában voltak azzal, hogy hadat viselni csak szilárd pénzügyi háttérrel lehet, ami pedig ahhoz a logikus lépéshez vezetett, hogy alapvetően megbízható intézőkre bízták a birtokaik igazgatását. A lovagrend azonban nem csak a szentföldön és a francia királyságban volt jelen, hanem a kor nyugati keresztény európája egészében.

Mindez mind a rendnek, mind a vele kapcsolatban állóknak új lehetőségeket vetett fel: a rend helyi szervezeteinek bankházakként történő működését. A kereskedők, vagy bármely utazó a pénzét elhelyezte az egyik rendházban, kapott egy igazolást (váltót) erről és a pénzét kivehette a neki tetsző rendházban. Így, ha meg is lopták, vagy ki is rabolták menet közben – ami néha megesett – akkor is megmaradt a rendnél lévő pénze.

Még inkább fontos volt ez a rendszer a nagy összegek kezelésekor. A XII. – XIII. században, néhány itáliai államtól eltekintve, nem volt aranypénz európában. A kor pénzrendszere az ezüstön alapult, amely jobbára nagyjából 1 g körüli érmékben öltött testet. Persze egy jó kardhoz kellett vagy 100-150 ilyen érme, ami bizony nem túl kényelmes. Pláne, ha még drágább cikkeket kívánt vásárolni az ember, és ezt nem barter formájában tette.

Lényegesen egyszerűbb volt a pénzét bevinni egy megbízható szervezethez (például templomos lovagok) és utána az általuk adott váltóval fizetni a kereskedőnél, mesterembernél. Aki bizony el is fogadta a váltót, hiszen tudta, hogy a lovagok fizetni fognak. Persze néha maga sem beváltotta a váltót, hanem maga is továbbadta azoknak, akiknek neki kellett fizetnie…

Persze a királyok, a nemesség, az egyház (és sokan mások is) már akkoriban is hajlamos volt többet költeni, mint amennyije volt. Elvégre a háborúkat vívó hadseregeket fizetni kellett, a várak, katedrálisok építése is óriási pénzeket emésztett fel, és a kereskedők már akkoriban is utálták kihagyni a kínálkozó üzleti lehetőségeket. A megoldás persze egyszerű volt: kölcsön kellett kérni valakitől, akinek van pénze.

A rendnek volt pénze, így természetes volt, hogy hamar hozzájuk fordultak a hitelt kereső leendő adósok. Ám mind nekik, mind a rendnek egyszerűbb volt nem az esetleg több mázsányi pénzérmét/ezüstrudakat odaadni, hanem csak egy (illetve valószínűleg inkább több) váltót, amelyet majd akkor váltanak be, amikor a pénzt majd épp ki kell fizetniük.

Persze egy olyan környezetben, ahol a rend váltóit szívest-örömest fogadták el a kereskedők és a mesteremberek az adós nem feltétlenül váltotta be váltóit (amihez esetleg egy kicsit utaznia kellett volna – a legközelebbi rendházi birtokig), hanem egyszerűen azt adta oda annak, akit ki kellett fizetnie, rá hagyva azt, hogy látogassa meg a rendházat a váltóval. Ekképp ezek a váltók tulajdonképpen maguk is ellátták a pénz egyes funkcióit (fizetőeszköz, kincsképzés), és bizony sok kézen megfordulhattak, mire végre valaki beváltotta őket a rendnél.

Persze a rend ebből csak annyit érzékelt, hogy általában kevés váltójukkal kopogtatnak az ajtón, miközben az adósok jobbára szorgalmasan fizették vissza adósságaikat. Alighanem azt a furcsa jelenséget tapasztalták, hogy miközben egyre több hitelt adnak, aközben egyre több pénz és más kincs halmozódik fel a kincstárakban. Persze nem panaszkodtak miatta, hanem finanszírozták belőle a saját hadi vállalkozásaikat, várépítéseiket. Persze a kényelem kedvéért alighanem maguk is inkább váltóval fizettek, mintsem a zsákszámra cipelendő ezüstpénzzel…

Emellett persze fokozódhatott a hitelezés lendülete is, elvégre a kincstárakban lévő pénz- és kincsmennyiség nemhogy nem csökkent, hanem alighanem növekedett. Vagyis a templomos lovagrend tulajdonképpen a mai modern bankok módjára működött, a saját vagyonából és a betétekből többszörös mennyiségű pénzt teremtett az általa kibocsájtott váltók révén.

A rendszer tulajdonképpen stabil és megbízható volt. A rend vagyona elegendően nagy volt ahhoz, hogy az időszaki veszteségeket, vagy egy-egy váltó beváltási hullámot kezelni tudjon, és a rend gazdagsága és hírneve elég jó volt ahhoz, hogy a belé vetett közbizalom ne inogjon meg, és ne akarják a váltók birtokosai mindenáron beváltani azokat.

A XIII. században azonban lassú változások következtek be a francia társadalomban, amely a rend bukásához, és a vagyonának eltűnésének rejtélyéhez vezetett.

A királyok ugyanis határozott lépéseket tettek a hatalmuk megerősítésére, amelyet az egyház jogtudósai lelkesen támogattak. Megfogalmazták azt, hogy a király iránti hűség előbbre való bármely más személy vagy szervezet iránt tanúsított hűségnél. A királyok pedig óriási összegű hiteleket vettek fel arra, hogy hűtlen alattvalóikkal és azok szervezeteivel kíméletlenül leszámoljanak.

A király és udvara egyre rosszabb szemmel nézték az önkéntes szerveződéseket, persze ekkoriban még elsősorban inkább a nemesség körében létezőkre helyezve a hangsúlyt. Egyre inkább a király hatalma (rosszabb esetben élete) elleni összeesküvést látták ezekben, és aszerint is léptek fel a hűtlenség legkisebb jelére is (amit akár az is kiválthatott, hogy a gyenge termés miatt esetleg a hűbéres képtelen volt az előző évi veszteségek pótlására verbuvált lovagok tisztességes felszerelésére).

Ezt a folyamatot természetesen erősítette az is, hogy a királynak bőséges adományokban kellett részesítenie udvarának hűséges tagjait, akik azonban nem mind a már meglévő főurak köréből kerültek ki. Birtok azonban nem sok volt, így persze jól jöttek a „hűtlen” (persze az is a bűnük lehetett, hogy esetleg maga a király nem tett eleget a hűbérúri kötelezettségeinek, és ők a kor szokásjogának megfelelően nem átallottak ezt viszonozni) nemesek vagyonának elkobzásából a király kezébe visszakerülő birtokok. Ha valaki egy koncepciós perek által terhelt korszakot lát maga előtt, akkor az bizony nem téved…

Ez a környezet persze nem tett jót a társadalmon belüli társulási hajlandóságnak. A francia társadalom megindult azon az úton, amely a jakobinus diktatúrához és később a napjainkra jellemző, az állam által összetartott társadalomhoz vezetett.

Ebben a környezetben a lovagrendek, különösen a templomos, sajátos helyzetbe kerültek. Egyrészről ők voltak a francia királyok legnagyobb hitelezői, és ezáltal a kihelyezett vagyonuk biztonsága érdekében maguk is érdekeltek voltak a királyi hatalom megerősödésének sikerében. Másrészről viszont önkéntes szerveződések voltak, akik részben pótolták a nemesség körében széthullóban lévő kapcsolati hálót, ezzel viszont felkerültek a király célpontjainak listájára. Helyzetük azonban mindaddig stabilnak tűnt, amíg a pápák rómában székeltek, hiszen csak a pápának kellett elszámolniuk tetteikről.

Aztán a pápa meghalt (általában ezt teszik a pápák is, ha egy kard áll ki belőlük…), és az új pápát Franciaországban választották, amivel elkezdődött a pápák Avignon-i fogsága. Bár az avignoni pápát nem ismerte el mindenki, ám ez mégis azt jelentette, hogy Szép Fülöp hatalmat nyert a rendek felett.

Fülöp azonban először szép szóval próbálta maga mögé állítani a templomosokat: kérte, hogy válasszák a rend nagymesterévé. A rend azonban elutasította, ami – mint kiderült – a rend végét jelentette. Fülöp ugyanis erősen el volt adósodva, illetve hatalmának kiteljesülését is akadályozta a rend. 1307-ben a tettek mezejére lépett. Koholt vádak alapján letartóztatta a rend nagymesterét és Franciaországban lévő lovagságát, és ezzel elindította azt a folyamatot, amelynek a végén, 1314-ben csak üres kincstárakat talált…

Mi is történt pontosan? A lovagok szállították el kincseiket? Bár természetesen nem kizárt, hogy néhány szerencsés lovag elkerülte a franciaországi letartóztatást, és magához vett némi kincset, ám ez nem lehetett jelentős. A király akciója ugyanis alapvetően jól volt előkészítve. Azt azonban látni kell, hogy a rend az 1314-es feloszlatásáig fennmaradt, gazdasági infrastruktúrája tovább működött a király és az egyház felügyelete alatt.

Ám a kor embere realista volt. Tudta, hogy ha valakit eretnekséggel vádolnak, azt el is ítélik, így azt is tudta, hogy a rend jövője legalábbis bizonytalan.

Ám a rend egy modern banki funkciót, a pénzteremtést is ellátta a középkorban, amely funkció – akárcsak ma a modern bankoknál – alapvetően a rendbe vetett bizalmon alapult. A rend vezetésének letartóztatásával ez az alapvető fontosságú bizalom rendült meg.

Mi is történt ezután? Nagyon egyszerű: aki csak hallott a rendet ért csapásról, és birtokában volt egy, a rend által kiállított váltó, sietett minél előbb beváltani azt. Modern kifejezéssel élve: bankpánik és ezáltal bankroham tört ki, amely a mai napig a legmegbízhatóbb módja egy bank csődbe juttatásának. A rend helyi (nem lovagi rangú) képviselői természetesen igyekeztek eleget tenni a váratlanul tömegesen realizálódó, a renddel szemben fennálló követelésnek, így a kincstárakban lévő kincseket és pénzt szépen odaadták az ideges váltó birtokosoknak.

Ám a rend – a modern bankokhoz hasonlóan – több pénzt (váltót) helyezett ki, mint amennyi pénze valójában volt, így hamar kiürültek a kincstárak. Természetesen a rend birtokai jelentős jövedelmeket termeltek, ám ezen jövedelmek is elfolytak a váltótulajdonosok követeléseinek teljesítésével, így a kincstárak még 1314-re sem tudtak semmilyen vagyont újra felhalmozni.

A helyzetet súlyosbíthatta az, hogy a rend adósai – nem lévén vezetése a rendnek, aki fellépett volna a rend jogainak érvényesítése érdekében – aligha siettek visszafizetni a hiteleiket. Különösen, mivel a király sem igyekezett stabilizálni a rend gazdasági helyzetét és visszaállítani a rendbe, mind gazdálkodó szervezetbe vetett bizalmat. Igazából az adósok kivártak, mert érezték: a király a rend végét akarja…

1314-ben a király, miután a pápa feloszlatta a rendet, a mesés zsákmány reményében nyittatta fel a rend kincstárait, ám csak egy csődbe ment rend üres kincstárát találta. Ám tudtán kívül ekkorra több évszázaddal visszavetette a francia királyság egyesítési törekvéseit.

A rend csődje ugyanis megrázta a kora XIV. század világát. A rend feloszlatása és a kapcsolódó tapasztalatok ugyanis egy erős, nehezen leküzdhető bizalmatlanságot teremtettek a bankházak által kiállított váltókkal szemben. Mindennek hatására a kialakulóban lévő modern bankrendszer lényegében véve összeomlott, az általa teremtett pénz pedig eltűnt a forgalomból. Ennek – és persze az épp ekkoriban kezdődő kis jégkorszak jelentette mezőgazdasági visszaesés – hatására a királyok képtelenné váltak a korábbi méretű hadseregek hasonló ideig történő fenntartására, ellenfeleik váraikból történő kiostromlására…