Jelentős vita zajlik manapság a tudományos körökben az európai kontinens neolitikus átalakulásáról. A vita tárgya két alapvető kérdés. Az egyik az, hogy kiknek a leszármazottai a mai európaiak? A korábban itt élt mezolitikus őslakosságé, vagy az anatóliai térségből bevándorló neolitikus földműveseké, pásztoroké. A másik kérdés – ebből adódóan – nem más, mint az átalakulás mikéntje. Avagy alapvetően adaptációval, vagy inkább bevándorlással alakultak-e ki az európai neolitikus kultúrák.

Mondhatnánk, a kérdés egyszerű. Egyrészt a lakosság puszta szemrevételezése is adhat egyfajta választ, hiszen nyilván a mai lakosság is az egykori ősök fizikai jegyeit viseli magán. Ám ebből a szempontból a kérdés minden, csak nem egyszerű. Egyrészt az emberek mindig is vándoroltak a történelem folyamán, így a kontinens lakosságának a képét ezek a vándorlások is alakították. Másrészt az öreg kontinens lakosainak a megjelenése minden, csak nem egynemű. Mert ugye nem annyira egyszerű összekeverni egy svédet egy göröggel (miközben kicsiny hazánk sokszínű fiai és lányai itt-is, ott-is eladhatnák magukat helyiként a megfelelő nyelvtudás és a helyi szokások ismerete birtokában).

A másik módszert a genetikai vizsgálatok jelentik. Ám ezek sem egyszerűsítik sokat a képet. Egyes genetikai kutatások eredményei arra utalnak, hogy jelentős, bár területenként különböző mértékű anatóliai behatás érte a vén kontinens lakosságát. Europét ezek szerint ugyan valóban elrabolták, de anatóliai elrablói bizony a vén kontinensen csináltak neki sok-sok gyereket. Más genetikai kutatások ugyanakkor arra utalnak, hogy semmilyen jelentős genetikai behatás nem érte a kontinens lakosságát. Vagyis lehet, hogy vitték Europét, de pótlására nem érkeztek anatóliából más lányok.

Mindamellett a genetikai alapú kutatások sem mentesek a sima antropológiai alapulóak egy fontos problémájától: a jelen lakosság alapján nehéz megmondani, hogy egy adott hatás mikor és miképp érte a lakosságot. Hiába tudják egy génről a tudósok megmondani, hogy az úgy 8-12.000 évvel ezelőtt alakult ki (mert nagyjából ilyen pontossággal lehet megmondani, jobb esetben), de azt már nehéz megmondani, hogy a népességben mikor terjedt el. Persze lehet erre számításokat végezni – mindenre lehet – csak ezek a számítások jobbára az adott korszakra jellemző átlagos családra jellemző gyermekszámon alapulnak. Ha valaki életében már egyszer ránézett bármely királyi vagy nagyobb nemesi család családfájára (mivel ezek azért nagyjából jól kutathatóak) akkor láthatta, hogy az átlagos család az valami olyasmi, ami leginkább a statisztikákban létezik és nem a valóságban. Amivel nincs is semmi gond, mert a hálózatkutatások eredményei épp azt sugallják, hogy a népesség fenntartásában és gyarapításában nem az „átlagos”, hanem néhány magas gyermekszámú család játszik kulcsszerepet. Sajnos ezek a kutatások ugyanakkor azt is sugallják, hogy nehezen jósolható a nagy gyerekszámú családok ismétlődése, így az átlagos gyerekszámon alapuló modellek potenciálisan torz képet adnak egy adott gén terjedéséről.

Egyes kutatások ennél pontosabb módszeren: a leletek genetikai anyagán alapulnak. Az elvileg bombabiztos módszerrel egy probléma van: maguk a leletek. Ahhoz, hogy ez a módszer biztos alapokon nyugodjon, nagyon nagyszámú lelet anyagát kell feldolgozni, erre azonban nem sok lehetőség van. Egyrészt nem is annyira egyszerű megtalálni a leleteket, másrészt a megtaláltak sem feltétlenül tartalmaznak hasznosítható genetikai maradványokat, harmadrészt pedig ott van magának a leletnek a kontextusa: vajon olyan leleteket tártunk fel, amely a helyben jellemző népességhez tartoztak, vagy egy korabeli „metropolisz” leleteit, a maga színes etnikai képével (ma is más Budapest, mint mondjuk Veszprém etnikai képe).

Más kutatások nem ezen, hanem a népesség alakulásán alapulnak. Ezek szerint, ha valahol a mezolitikus népsűrűség relatíve alacsony, de a neolitikus relatíve magas, ott minden bizonnyal jelentős bevándorlás, akár a népesség cseréje történt, míg ahol a mezolitikus népesség relatíve magas, de a neolitikus relatíve alacsony, ott minden bizonnyal inkább helyi fejlődés eredménye a neolitikus átalakulás.

Az elmélet, bár tetszetős, azonban komoly hiányosságokkal küzd. Egyrészt mi is az a relatíve alacsony és magas népesség? Mihez képest? Más területekhez? Vagy a terület korabeli technológiával való eltartó képességéhez? Egyáltalán nem mindegy. A kontinens egyes, főleg északi valamint magasan fekvő területeinek jóval kisebb a neolitikus eltartó képessége, mint más, melegebb éghajlatú területeknek. Logikusnak tűnhet a választás, hogy ide kevésbé szívesen vándorolnak a már neolitikus életmódon élő szomszédok, de valójában nem az. Ugyanis ez elsősorban időbeli kérdés. A neolitikus átalakulás a kontinensen nagyjából tízezer éve, időszámításunk előtt úgy nyolcezer éve kezdődött és olyan ötezer éve, időszámításunk előtt háromezer körül fejeződött be. Vagyis a neolitikus életmód hosszú idő alatt terjedt el, egy-egy területen akkor történt meg az átalakulás, amikor már rendelkezésre álltak a neolitikus életmód helyi feltételei (hidegtűrő haszonnövények és állatok, rövid tenyészidőszakú, az adott terület talajviszonyainak megfelelő haszonnövények, vagy épp a helyi növényzetet érdemben hasznosítani képes haszonállatok). Ugyanakkor, míg ezen területek a szükséges technológiai csomagra vártak, a már áttért területek technológiai csomagja sem állt meg a fejlődésben, hanem továbbfejlődött, egyre nagyobb és nagyobb eltartó képességet biztosítva az adott területen. Olyannyira, hogy épp ezek a „fejlesztések” voltak azok, amelyek pusztán alkalmazhatóvá tették a csomagot az éppen átalakuló területen élők részére.

Mindez mit is jelent? Csak azt, hogy az adott terület bármely időpontban vett neolitikus népességszáma semmit nem árul el a neolitikus népesség származásáról, mivel az alacsonyabb népesség csak annyit jelent, hogy valószínűleg később kezdődött meg az átalakulás, alapuljon az akár egyszerű életmódváltáson vagy bevándorláson, vagy ezek tetszőleges kombinációján. Az ezen az alapon felrajzolt bevándorlási hatás térképek ennek megfelelően nem a bevándorlás relatív nagyságáról, hanem egyszerűen az átalakulás idejéről adnak információkat. Ez ugyan nem zárja ki, hogy egybeessen a két hatás, de ezek szoros kapcsolata sem szükségszerű.

A probléma alapvetően a korabeli életmód és az esetleges bevándorlás rossz megközelítéséből származik. Az utóbbira ugyanis erősen rányomja a bélyegét Pocahontas, vagyis az európai telepesek Észak-Amerikába történő bevándorlása, akik alapvetően felváltották a helyi őslakosságot. Persze a neolitikus átalakulással foglalkozó történészek figyelmét elkerülte egy egészen pici apróság: az amerikai őslakosság 90%-át kiirtották az európaiak által behurcolt járványos betegségek, amelyekkel szemben az őslakosság nem rendelkezett (és részben a mai napig sem rendelkezik) nem hogy megfelelő, de még minimálisan elégséges védettséggel sem. Így aztán a bevándorlókkal történő elkeveredésre, illetve azok technológiai rendszerének átvételére eleve kevés esély volt, amit tovább mérsékelt az, hogy a túlélők minden valószínűség szerint egyfajta vallási szemüvegen keresztül tekintették az eseményeket, amely szemüveg azt láttatta velük: a bevándorlókkal való kapcsolattartás, életmódjuk átvétele rossz, az istenek (szellemek) akarata ellen való.

Csakhogy az európai – ahogy az egész eurázsiai – neolitikus átalakulás másképp nézett ki. Ezen területeke mezolitikus lakossága folyamatosan – ha nagyon sokszoros áttételen keresztül is – kapcsolatban állt a formálódó, majd megszülető és terjedő neolitikus közösségekkel. Így mihelyst azokban megjelentek az első járványok, úgy azok jó eséllyel jókora területen elterjedtek még az előtt, hogy a kórokozók jobb fertőző és megbetegítő, ölő képességű változatokká fejlődtek volna tovább. A korai járványok túlélői pedig már rendelkeztek valamilyen – az aktuális kórokozók hatását érdemben redukálni képes – védettséggel, így a terjedő neolitikus átalakulás jellemzően nem egy korábban elnéptelenedett térségben következett be.

Mindez rendkívül fontos, hiszen akármiképp is történt az átalakulás, ez az állapot egyrészt lehetőséget adott a helyi lakosság és az esetleges bevándorlók keveredésére – érkeztek azok bárhonnan is – másrészt nem emelt feltétlenül vallási, kulturális gátakat a kapcsolatok fejlődése és az életmód átvétele felé. Mire ugyanis egy-egy térséget elért az átalakulás, addigra az ott élő lakosság számára már az élet természetes részévé váltak a kisebb-nagyobb járványok, és csak az olyan igazán pusztítóak váltottak ki komolyabb megrázkódtatást, mint amilyen a pestis volt az 540-es és az 1340-es években. Sőt, még ezek is csak a megjelenésük első néhány évtizedében rázták meg a lakosságot, hiszen Justitianus pestise majd csak a 700-as évek közepén ér véget, míg a nagy középkori fekete halál majd csak a 1700-as években, ám megjelenésük után száz évvel már a lakosság túl volt ezek sokkján és hatásos eljárásokkal (karanténnal) korlátozták a járvány terjedését.

Az átalakulás mikéntjének a megértéséhez két alapvető tényezőt kell megértenünk. Az egyik maga a korabeli életmód, különösen a közösségek külső és belső kapcsolatrendszere. A másik pedig a neolitikus technológiai csomag alkalmazási korlátainak területi hatása.

Az életmódot tekintetében először magát a mezolitikus életmódot érdemes megvizsgálni, kiemelt figyelemmel azok kapcsolatrendszerére, különösen a neolitikus közösségekkel fennálló közvetlen és közvetett kapcsolatokra. A mezolitikus életmód az újabb kutatások alapján elsősorban víz közeli, a vizek erőforrásainak használatán alapuló életmód volt. Ennek megfelelően a mezolitikum emberei elsősorban halászó-gyűjtögető életmódot folytattak, azt egészítették ki vadászattal. Ez azonban egy igen leegyszerűsített leírás, keveset árul el a mindennapok gyakorlatáról, a közösségek belső és külső kapcsolatrendszeréről. Így érdemes talán egy picit elmerülni a részletekben. Kezdjük magával a kereső tevékenységgel.

A halászat – a horgászattal ellentétben – társas sport, pláne, ha az embernek azt kell megennie, amit kifog. A mezolitikum lakói ezt a sportot kétféleképp űzték. Egyrészt a mai halorzók módszereire emlékeztető csapdázással, másrészt valószínűleg a jól bevált és ismert hálós halászattal. Az utóbbi előnye, hogy ezzel nem csak a parti sekély, hanem a mélyvízből is lehet halászni. Ez ugyanakkor négy-öt felnőtt férfi együttműködését követeli meg, így egy-egy településen úgy 15-25 ember élhetett.

Ha már település, akkor érdemes a lakóhelyről is számot vetnünk. A kor lakossága elsősorban a vizekből szerezte a napi betevőjét, így szükségszerűen annak közelében élt. Ám a folyók, illetve az általuk táplált tavak vízszintje nem állandó, a part teljesen máshol húzódik az általában jellemző kisvíz, mint áradás idején. Ennek megfelelően a kor lakosainak két-három település között kellett váltogatniuk, függően a vízállástól valamint a vízi élővilág állapotától.

Ugyanakkor ez a változás, vagy épp az általuk kialakított kisebb, ideiglenes tavak akár ötleteket is adhattak a kor emberének. Az ártéren található mélyedések további mélyítésével, netán összekötésével ugyanis ideiglenes halas- és itató tavakat alakíthattak ki, miközben a kitermelt földdel megemelhették a nagyvízi lakóhely magasságát, vagy azt közelebb hozhatták a parthoz. Az utóbbi elsősorban kényelmi szempontból lehetett hasznos, de ne becsüljük le ennek a szerepét egy olyan korban, amikor a kényelem ritka kincs volt az emberek életében.

A kialakított halas- és itató tavak azonban még hasznosabbak voltak. Egyrészt lehetővé tették a halászat helyszínének ideiglenes áthelyezését ezekre, regenerációs időszakot biztosítva a természetes vizek élővilágának. Másrészt ezek a helyek, mint itatók alighanem lelkesen vonzották a környezet vadállatait, amelyeket így könnyedén levadászhattak. Ennek hatásait sem szabad lebecsülnünk. Ez egyrészt színesíthette az étrendet, és nem mellékesen lehetőséget adott olyan képzettségek „békés” gyakorlására, amelyek igencsak jól jöttek a csoportközi konfliktusok megvívása során. Merthogy a mezolitikum emberei sem mindig fértek meg egymással, és bizony megesett, hogy fegyverekkel fejezték ki a másik iránti nemtetszésüket. A levadászott állatoknak azonban volt egy talán még fontosabb harmadik szerepe is: alapanyagul szolgáltak, és ezzel az alapanyagokkal akár kereskedni is lehetett.

A mezolitikum lakói ugyanis, elődeikhez és utódaikhoz hasonlóan örökké egy sajátos problémával szembesültek. Ott, ahol jól lehetett élni – legyen ennek alapja akár vadászat, halászat, gyűjtögetés vagy épp már élelmiszertermesztés – általában kevés volt az alapanyag, márpedig az életmód és a környezet bizony sok szerszámot és eszközt követelt. Máshol ugyan sok volt a természet kincseiből, de másból, élelmiszerből, vagy épp ruházatnak valóból lehetett hiány. Mindezen problémákra a különböző közösségek együttműködése, a szükséges javak kereskedelme jelentett akkor és jelent ma is megoldást. Ugyanakkor ezek a 15-25 fős nagycsaládok aligha képezhették a kor kereskedelmének alapvető egységeit. Egyrészt nem tudtak sem elegendő felesleget termelni, sem elegendőt fogyasztani, hogy a szállítás egyáltalán megérje. Mindamellett a szállítás időigényes szórakozási forma, amely közben problémát jelenthet a család, sőt, valószínűleg magának a fuvarozónak is az ellátása. Az utóbbinak két oka van. Egyrészt minden olyan tevékenység, amely a szállító élelmezését szolgálja drága időt igényel, akár sokszorosára is növelve egy-egy út hosszát. Másrészt szállítás közben más közösségek területén halad át a szállító, amelyek nem feltétlenül látják szívesen, ha a szállító lehalássza a kedvenc halászhelyeiket, vadászik a területükön, legalábbis nem, ha az nem kapott erre engedélyt, és nem nyújt cserébe valamilyen viszont szolgáltatást.

Mindez azt sugallja, hogy már a puszta kereskedelem is egy olyan tevékenység, amely egy a nagycsaládok felett álló közösséget, és annak strukturálását kívánta meg. Egy 500-1000 fős közösség ugyanis már képes volt eleget termelni és fogyasztani ahhoz, hogy már megérje a szállítás, képes volt a szállítást végzők családjairól gondoskodni a szállítás ideje alatt, és képes volt a szállítókat ellátni elegendő élelmiszerrel vagy elcserélhető ajándékkal ahhoz, hogy a szállítás közbeni ellátásuk megoldott legyen.

Ám nemcsak a kereskedelem, hanem más tényezők is szükségessé tették a nagycsaládok feletti közösségek – nevezzük őket akár törzseknek, nemzetségeknek, klánoknak, vagy elő(proto)törzseknek, vagy bambán nézésnek – létezését. Egy másik nagyon jó okot adott erre az, hogy bizony őseink is szerették az ellenkező nem tagjait, ellenben nem szerettek a szűkebb családon belülről válogatni. Legyünk elnézőek velük, eme szép és ősi szokás nélkül ugyanis mi sem lehetnénk itt. Ám ha az ember fia (vagy épp lánya) házasodni akar, akkor bizony jobban jár, ha ezt nem vaktában teszi. Így gondolhatták ezt a mezolitikum lakói is, akik többnyire nem a több száz kilométerre élő, hanem a közeli nagycsaládok leányai és fiai közül választottak maguknak párt. Ugyanakkor a párválasztáshoz alkalom is kellett, és erre két lehetőség is kínálkozott.

Az egyik lehetőség a közeli nagycsaládok eseti közös vacsorája lehetett. Ennek oka és alapja egy vélhetően igen gyakori esemény lehetett: az egyik nagycsalád tagjai a másik halász- vagy vadászterületére tévedtek. Valójában nem voltak ezek élesen elváló területek, inkább átfedésekkel tarkítottak, hiszen egy-egy halban gazdag halász- vagy vadban gazdag itatóhelyet vélhetően mindkét (vagy több) közeli nagycsalád a saját területéhez tartozónak tekintett. Ám mivel eleink is ismerhették a jó szomszédságra vonatkozó gondolatokat, így az ilyen helyeken történő összefutás esetén fegyver helyett inkább a konyhakést rántottak: meghívták a másik nagycsaládot egy közös vacsorára.

Ez több szempontból is jó ötlet volt. Egyrészt a fogásból (zsákmányból) minden érintett ehetett, így kihúzva a viták esetleges méregfogát. Másrészt a közös vacsorán részt vevők másokkal is beszélgethettek nem csak a saját, már vélhetően halálra unt családtagjaikkal. A nők megbeszélhették az aktuális divatot (gyanítom, hogy akkoriban is volt), kipletykálhatták a rokonokat és a rokonok ismerőseit és azok rokonait, a férfiak pedig maguk is megbeszélhették a világ őket érdeklő dolgait. Harmadrészt pedig a fiatalok megismerkedhettek egymással, életre (vagy épp a következő két hétre) szóló szerelmeket, barátokat és ellenségeket szerezve. Nem utolsó sorban megeshetett, hogy valamely nagycsalád olyan zsákmányt ejtett, amelyet egymaga nem tudott elfogyasztani. A szomszédok meghívásával a zsákmány már egyszeri alkalommal elfogyaszthatóvá vált, mindamellett a vendéglátó joggal reménykedhetett benne, hogy a szívességet a jelenlegi vendégek később viszonozzák. Akár azzal, hogy visszahívják őket, akár azzal, hogy segítenek az ideiglenes halász- és itató tavak kialakításában, karbantartásában.

Mindez egy összefüggő kapcsolati rendszert eredményezett a nagycsaládok között, amely azonban – már csak ilyen az emberi természet – nem volt teljes folytonosságú. Egyes nagycsaládok jobban kijöttek egymással, mint másokkal. Azok, akik jól kijöttek egymással, igyekeztek egymás közelében lenni, miközben távolabb költözni azoktól, akikkel minden erőfeszítésük ellenére hűvös maradt a viszonyuk. Ráadásul egyes nagycsaládok (illetve annak vezetői) aktívabb közösségépítőek voltak, mint mások. Így aztán olyan 15-30 nagycsalád összeállhatott egy-egy közösségé, amely közös – ám vélhetően nem túl gyakori – ünnepségek megtartásával alakította és fejezte ki egységét, teremtve egyúttal lehetőséget arra, hogy a fiatalok ne csak a közvetlenül szomszédos nagycsaládokba házasodhassanak (ahol azért egy idő után már túlságosan is sok rokon élt), hanem valamivel távolabb, biztosítva így a közösség genetikai egészségének fenntartását.

A nagyobb közösség és a közösségi elit (az aktív közösségépítők) megjelenése amúgy is hasznos volt a közösség szempontjából. A kereskedelmi (ami ekkoriban ajándék-kereskedelem lehetett) kapcsolatrendszert már említettem, bár a közösség nem csak (vagy épp elsősorban) mennyiségi, hanem minőségi szempontból is fontos tényező lehetett. Így ugyanis a közösség olyan ajándékokat küldhetett a partnereinek, amelyre azoknak valóban szükségük volt (vagy azok legalábbis ezt hitték), partnerek szerint differenciáltan. Ez hatékonyabb kereskedelmet eredményezett, ahol a partnereknek is fontos volt a jó kapcsolatok fenntartása. A közösség a feszültségeket is jobban kezelhette. Elegendő férfival rendelkezvén elejét vehette a nagycsaládok tagjai elleni támadásnak és megtorolhatta a mégis bekövetkezőket. De nem csak a fegyverek erejével, hanem családi kapcsolatokkal (egy másik fegyverrel) is békét, nyugalmat teremthetett a közösségek között, valószínűleg nem tévedek nagyot, ha feltételezem: a kor exogám (törzsön kívüli, akár igen jelentős távolságra történő) házasságainak magas hányadában származott az ifjú ara a közösség elitjéből.