Az előző részben bemutattam, hogy milyen okai lehettek egy közösségnek a neolitikus váltásához. Persze attól még, hogy a mezolitikus törzseknek lehetőségük és okuk volt az áttérésre még nem biztos, hogy ezt meg is tették. Ez ugyanis még mindig nem zár ki egy nagyarányú délkeleti irányból történő bevándorlást, amely menet közben olvasztotta magában a helyben élőket, így lassan megváltoztatva a bevándorlók etnikai képét. Az, hogy valójában mi történhetett alapvetően a lehetséges átalakulás korabeli életmódon alapuló dinamikája alapján képzelhető el – mindvégig fenntartva a lehetőséget, hogy valahol tévedünk.
A dinamika alapjait néhány alapvetés és információ képezi. Az első alapvetés, hogy a vizsgálat területe négy altérségre osztható fel a neolitikus technológia jelenléte és alkalmazhatósága szempontjából, nevezzük ezeket A, B, C és D zónáknak.
Az A zóna olyan térség, ahol a lakosság többsége már stabilizálódott neolitikus életmódon él. Vizsgálatunk szempontjából mindegy, hogy ők miképp váltak neolitikusokká, a lényeges csupán az, hogy ők ezen az életmódon élnek és kapcsolatban állnak a környező közösségekkel, illetve képesek telepesek kibocsájtására.
A B zóna olyan térség, amelyben a neolitikus csomag az aktuális technológiai szinten (pl. a haszonnövények hidegtűrése, szükséges tenyészidőszakának rövidsége) biztonságosan működőképes, ugyanakkor a helyben élők legnagyobb része vagy egésze még mezolitikus életmódon él, ugyanakkor közvetlen vagy viszonylag kevés áttéttel rendelkező kapcsolatban áll az A zóna neolitikus lakosságával, illetve részben a C zóna mezolitikus lakosságával.
A C zóna olyan térség, ahol a neolitikus csomag az aktuális technológiai szinten bizonytalanul működőképes, vagyis a lakosság eltartásához szükséges élelmiszer csak a jobb években termelhető meg, a rosszabb években azonban jobb esetben hiábavaló, rosszabb esetben veszteséges befektetés. A zóna lakossága mezolitikus életmódon él, azonban kapcsolatban áll a B zóna népességével és alkalmasint – többszörös áttéten keresztül – neolitikus javak is eljuthatnak a térségbe.
A D zóna – nem túl meglepő módon – olyan térség, ahol az aktuális technológiai szinten nem lehet neolitikus életmódon élni, és a lakosság nem is teszi ezt. A térség lakossága a C zónán keresztül áll kapcsolatban a többi zónával, azonban a neolitikus közösségeknek inkább csak egyes hatásai (mint például a járványok) érik el őket, maguk a javak csak véletlenszerűen.
A másik alapvetés, hogy a neolitikus és a hozzájuk közeli mezolitikus közösségek között közvetlen kereskedelmi kapcsolatban vannak. Ez merész felvetésnek tűnhet, azonban ha belegondolunk, akkor nem is annyira az. A korai neolitikus közösségek még az élelmiszer tekintetében sem támaszkodhatnak csupán a termelt javakra, más cikkek, különösen a szerszám alapanyagok tekintetében még inkább így van ez. Ez kereskedelmet teremt a különböző közösségek között, és az adott közösségnek a személyes szimpátiájától eltekintve teljesen mindegy, hogy mely másik közösségtől szerzi be az adott terméket, azt csak az ár befolyásolja. Az árat pedig a szállítás igény – vagyis a távolság – valamint az igényelt csereáru jellege és mennyisége határozza meg. Márpedig a mezolitikus közösségek számára luxuscikknek számítanak egyes mindennapos neolitikus javak, amely egy olyan kereskedelmi lehetőség, amit mindenképpen érdemes kihasználni. Ezt figyelembe véve jogos a feltevés a kereskedelmi kapcsolatokkal kapcsolatosan.
Egy újabb alapvetés, hogy a kereskedelmi kapcsolatokat elsődlegesen a vizeken közlekedve valósítják meg. Bár ez furcsának tűnhet, de a korszak lehetőségeinek ismeretében ez teljesen ésszerű. Ugyanis még nem találták fel a kereket. Ám a folyók kereskedelmi fontosságát még a kerék feltalálása sem törte meg, azok egészen a XIX. századig a szállítás főútvonalai maradtak. Márpedig a kereskedelem alapja a szállítás, és az minél olcsóbb, annál jobb. Az árat pedig befektetett munkamennyiség és a szállított áru mennyisége határozza meg, és egy csónakkal a gyalogos áruszállítás munkaigényének töredékével többszörös mennyiségű árut lehet szállítani. Ráadásul a mezolitikus közösségeknek maga a csónak szinte „ingyen” van, hiszen arra a halászathoz amúgy is szükség van.
Mindezen alapvetéseknek fontos szerepe van az átalakulás dinamikájának a megértésében. A közösségek kapcsolatban állnak egymással, a B zóna mezolitikus népességének egy része a gyakorlatban ismerheti a neolitikus életmódot, mivel ők több-kevesebb rendszerességgel megjelennek a neolitikus településeken. Igen valószínű, hogy ez a kereskedő csoport részben vagy egészben átfedésben áll a mezolitikus törzsek elitjével, így az elitben felmerülhetnek az életmódváltással kapcsolatos lehetőségek.
Ugyanekkor az A zóna neolitikus közösségei már kezdik teljesen kihasználni a térség könnyen és hasznosan művelésbe vonható területeit, igen valószínű, hogy a törzsek egy része – akár a többsége – már nem fér hozzá ezekhez a területekhez. Így egyre nagyobb figyelmet szentelnek a kereskedők B zónáról szóló beszámolóinak, mind annak természet, mind annak néprajzi részének. Vagyis egyszerűen a térség családjainak egy része olyan helyet keresett, amelyek kedvezőek voltak az élelmiszertermelésre és ahol egyben barátságos fogadtatásra is számíthattak, netán aktív segítségre a munkaberuházás terén.
Bár egyes elméletek szerint a neolitikus földművelők terjeszkedése jelentős részben erőszakosan történt, azonban az elméletet a tárgyi leletek nem támasztják alá. Nem arról van szó, hogy a neolitikus földművelők annyira békés és jámbor emberek lettek volna, hanem inkább arról, hogy egyrészt az erőszakra nem volt feltétlenül szükség, másrészt pedig a törzsek korabeli szervezettsége, vagyis maga a háborús technológia még aligha tartott még ott, hogy a kor viszonyai között nagy távolságúnak számító tartós műveleteket folytassanak. Ugyanis teljesen más rajtaütni egy-két falun, mint egy adott térségbe előrenyomult telepesek támogatására ott tartósan erőket állomásoztatni, illetve hosszú pusztító portyákat folytatni, amelyek során gyorsan fogy az élelmiszerkészlet. Vagyis a korabeli hadviselés inkább a kisebb-nagyobb sérelmek megtorlásáról szólt, korlátozott távolságra és korlátozott célkitűzésekkel. Ez ugyan eredményezhette, hogy egy törzs feladta a területei egy részét, de ez a feladott terület nem szabadon betelepíthetővé, hanem amolyan senki földjévé vált, amelyen keresztül a harcoló felek zaklathatták és zaklatták is egymást. Vagyis az utolsó hellyé, ahova bármely épeszű ember betelepült volna, legalábbis amíg a felek el nem simították a nézeteltéréseiket.
Ám a terjeszkedés erőszak nélkül lényegesen sikeresebb lehetett. A mezolitikus elit számára ugyanis a telepesek szinte az égiek áldása voltak, hisz így kisebb saját beruházással kezdhettek bele az életmódváltásba, így kevesebb kockázatot is vállaltak. Valószínű, hogy a telepesek korai farmjait, falvait a saját falujuk közelségébe telepítették, ha annak környezete megfelelt a neolitikus életmód számára. Így mihelyst stabilizálódott a neolitikus kolónia működése, azonnal hozzájárulhatott a törzs életéhez, segíthette az elit illetve más nagycsaládok életmódváltását. Valójában ez az a pont, ahol az egész folyamat érdekessé kezd válni. Ettől a ponttól fogva ugyanis már a B zónában is élnek stabil neolitikus közösségek, amely jelentős változásokat eredményez. Eddig ugyanis a neolitikus közösségek másik kultúrkörhöz tartoztak, más térségben is éltek, még ha volt is kapcsolat velük. Ettől a ponttól fogva azonban olyan törzsek is részben neolitikus életmódot folytatnak, amelyek az adott, helyi kultúrkörhöz tartoznak, olyanok, akik őseivel néhány generációval korábban még egy törzsben voltak a saját ősök. Mindez választás elé állította a törzseket. Vagy elfogadják, hogy a rokon törzsek egy részének az átalakulását, vagy elutasítják azt. Az, aki elfogadja, hamar azon kaphatja magát, hogy maga is kísérletezni kezd az új életmóddal, hiszen valószínűleg épp azért fogadta el, mert nem tartotta az ördögtől valónak az új életmódot, sőt azt valamilyen szinten vonzónak találja. Az, aki elutasítja, ugyanakkor azzal néz szembe, hogy teljesen átalakul a törzsek közötti kapcsolatrendszere, meglévő együttműködések (szövetségek) bomlanak fel és újak alakulnak.
A kísérletező kedvű, a telepeseket befogadó törzseken belül is érdekes dolgok történnek. A telepesekhez közeli nagycsaládok – ha hajlandóak a változásra – áthelyezik a szálláshelyüket a telepesek közvetlen szomszédságába. Teszik ezt pusztán azért, mert egyrészt valószínűleg annak szomszédságában vannak a kor technológiájával jól megművelhető földek, másrészt így a telepesek aktívan segíteni tudnak a munka- és jószág befektetésekben (rövidebb szállítási és utazási idő). Még inkább ezt fogják tenni azok a nagycsaládok, amelyek valamiért amúgy is kimerítették a környezetük erőforrásait, hiszen nekik amúgy is szálláshelyet kellene váltani a törzs területein belül, így számukra kisebb áldozat a régi szálláshely feladása.
A szálláshelyváltások fontos elemei az életmódváltásnak, különösen annak tükrében, hogy jelen ismereteink szerint a mezolitikus időszakban egy-egy szálláshely még annak ciklikus használatával is csak egy-két generáción keresztül volt használatban. Ennek oka valószínűleg az, hogy az ott élő lakosság ennyi idő alatt kimerítette az adott szálláshely környezetét, ha nem is a végletekig, de annyira mindenképp, hogy érdemes legyen új szálláshelyre váltani. Ez ugyanakkor azt jelenti, hogy egy-egy törzsön belül átlagosan minden 2-4 évben szállást váltott valamelyik nagycsalád. Mivel a mindennapok valóságában felettébb ritka, hogy valami átlagosan történjen, ezért valószínű, hogy a szállásváltások inkább hullámokban történtek, vagyis néhány egymást követő évben több nagycsalád is szállást váltott, majd ezt követően egy hosszabb nyugalmasabb periódus következhetett, szállásváltások nélkül, vagy csak elszórt váltással. Ezek a váltási időszakok alighanem rendszeres kríziseket okoztak a törzsek életében, gyanítható, hogy amennyiben az elit épp nem állt a helyzet magaslatán, akkor következhettek be a törzsek felbomlásai, átalakulásai. Ez rendkívül fontos, hiszen a több-kevesebb rendszerességgel megjelenő, előre látható krízisek alighanem arra ösztönözték az elitet, hogy megoldást találjanak ezekre. Így a szállásváltási időszakhoz közeledve az elitek egy része nyitottabbá válhatott az új módszerek, a neolitikus átalakulás felé, míg mások keményvonalasabb viselkedést vehettek fel.
Ugyanakkor a szálláshelyváltások nemcsak a törzsek közötti, hanem az azokon belüli dinamikát is alakították. Amennyiben egy szállásváltási időszak akkor kezdődik el, amikor a törzs már rendelkezik néhány neolitikus településsel, akkor a szálláshelyváltás a fentebb írt okok miatt felgyorsíthatja a törzs egészének életmód váltását. Így viszont egy érdekes helyzet áll elő, ami mind a törzs belső és külső kapcsolatait átalakítja: a törzs népessége a korábbiaknál kisebb területre koncentrálódik.
Az átalakulásról és a népsűrűség növekedéséről az az általános képünk, hogy neolitikus életmódon élő eleink csak élvezték egymás társaságát és szülték a gyerekeket, és amikor túl nagyra nőtt a falu, akkor annak egy része egyszerűen átköltözött a szomszédos tisztásra, irtásföldre. Bár globális szinten ez igaz – összességében a születésszámok megugrása révén nőtt a népesség – azonban helyi szinten már nem kizárólagosan az. A népsűrűség növekedése helyi szinten ugyanis nem csak népességnövekedés és településosztódás, hanem jelentős részben vándorlás révén zajlódhatott le. A vándorlás egy része a törzsön belül zajlott le, az életmódot váltó nagycsaládok a neolitikus farmok, falvak közelébe költöztek. Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy a törzs területeinek egy része – amelyért azelőtt akárcsak néhány évvel is ölni voltak készek – kihasználatlanul és ellenőrizetlenül maradt. A környező törzseknek természetesen egy idő után feltűnt a változás, egyrészt a vadász- és halászhelyeken történő találkozások, nyomok elmaradása, másrészt a természeti környezet regenerációja révén. Az ezt követő események a törzsek közötti viszonyoktól és a szomszédos törzsek belső kapcsolataitól függött.
Kezdve a külső kapcsolati rendszerrel, nyilvánvaló, hogy egy ellenséges törzs szomszédsága esetén az ellenséges szomszéd nyilvánvalóan elkezdte felderíteni, hogy mi is történt. Jó oka volt erre. Ellenséges törzsek területei között általában gyepű, vagyis amolyan senki földje alakul ki, mivel a lakosság elhagyja azokat a területeket, ahol ellenséges támadásoknak van kitéve, illetve beszűnteti az ilyen területeken folyó tevékenységet, hiszen egy vadász, vagy halász csapat (4-8 fő) túlságosan is sebezhető egy portyázó csapattal (néhányszor tíz fő) szemben. Ez azonban azt jelentette, hogy a törzsek valószínűleg eleve rendszeresen felderítő akciókat indítottak egymás ellen, egyrészt egymás zaklatása, másrészt a települések felderítése érdekében, így pontosan tudták, hogy hova kell megtorló akciókat indítani sérelem esetén – vagy épp, hogy azt okozzanak a másiknak. Ez az egyik ok. A másik az, hogy az ellenségeskedés, a gyepű csökkentette mindkét fél kiaknázható területeit, így aztán fontos lehetett, ha az ellenfél esetleg teljesen feladott egyes területeket, hiszen a törzs így legalább a gyepű területét használatba vehette.
Ugyanakkor ez nem a vége a történetnek. Az ellenséges törzs ugyan kiterjeszthette a területét, de csak korlátozottan. Az életmódot váltó törzs ugyanis nyilván fenntartott valamilyen szintű ellenőrzést a korábbi területei felett, a használaton kívülit afféle gyepűvé alakítva. Az ellenséges nyomás másrészről viszont felgyorsíthatta a törzs életmód váltását, ha az már folyamatban volt, mivel a törzs leginkább fenyegetett perifériális lakói, nagycsaládjai számára ez a lépés nem csak ünnepekben gazdagabb életmódot, hanem a törzs központi területeibe történő behúzódás, a gyors segítségkérés lehetőség révén nagyobb biztonságot is jelentett. Egyidejűleg a törzs akcióinak a hatékonysága is megugorhatott. A közeli települések révén ugyanis könnyebbé válhatott egy-egy akció, portya megszervezése, ráadásul a tárolható és szállítható élelmiszerek révén a portyák akciósugara is megnőhetett. Így a területet nyerő ellenséges törzs nem igazán élvezhette szabadon a nyereségét, előrenyomulása hamar elakadhatott.
Ugyanakkor teljesen más a helyzet baráti szomszédok esetében. Nekik talán még hamarabb feltűnnek a változások, és valószínű, hogy egy idő után diszkréten ráérdeklődnek: mik a törzs tervei a használaton kívüli területekkel? Ez az a kérdés, ahol az életmódot váltó törzsnek el kell gondolkodnia. A terület feladása nyilván nem népszerű ötlet, megtörténte után már nincs – vagy legalábbis nincs könnyű – visszaút, a törzs valószínűleg legalább a területei felét el fogja veszíteni. Ugyanakkor olyan területeket veszít, amelyeket nem használ, és amelyeknél mindig fennáll az esély, hogy olyanok települnek oda, akik nem kérdezik meg: lehet-e. Vagyis a törzsnek a közül kell választania, hogy a jó kapcsolatok érdekében feladja-e a nem használt területei egy részét egy baráti törzsnek, így biztosan elveszítve a visszalépés lehetőségét, ugyanakkor kizárva onnan az esetleges ellenséges csoportokat, vagy megtartja azokat, biztosítva a visszalépés lehetőségét, ugyanakkor ellenséges csoportok, törzs betelepülését, valamint a baráti szomszéd esetleges pálfordulását kockáztatva. A két döntés között azonban valójában csak időbeli eltérés van. Az átalakulás egy bizonyos pontja után ugyanis már amúgy se nagyon van visszaút. Egyrészt addigra kiderül, hogy működik-e a neolitikus technológia, ha nem akkor a törzs el sem jut eddig a fordulópontig. Valószínűleg fenn sem marad, hanem felbomlik, és részei különböző más törzsekhez csatlakoznak. Ha azonban működik, akkor addigra olyan értéket fognak a törzs számára képezni a már végrehajtott beruházások, hogy ezek feladásának még a gondolata is szinte eretnekségnek fog számítani. Ugyanakkor az idő előrehaladásával folyamatosan nő egy ellenséges törzs betelepülésének, vagy térnyerésének a kockázata, amely viszont épp a már végrehajtott befektetéseket veszélyezteti, így a baráti törzs betelepülése már akár beruházásként is felfoghatóvá válik és jó eséllyel így is fognak erre tekinteni. Már csak azért is, mert ezzel egy potenciális kereskedelmi partner is közelebb települ, ami jól jön az életmód váltás miatt a kereskedelmi partnerrendszerét is átalakító törzsnek.
Így végül valószínűleg a baráti szomszédok használatba veszik a törzs használaton kívüli területeit, vagy azok egy részét. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy hirtelen a saját fenntartásukhoz szükségesnél nagyobb erőforrások állnak a rendelkezésükre, így új lehetőségek nyílnak meg előttük. Egyrészt feladhatnak olyan területeket, amelyeket velük ellenséges törzsek támadnak, így tulajdonképpen mintegy a neolitikus életmódra váltó törzsre tolódhatnak. Vagy épp elkezdhetik a nagyobb terület előnyeit kiaknázni, egyrészt azzal, hogy gazdagabb, jobb étrendre váltva (ezt jelenti egy pihentetett területre történő áttelepülés) megnövekszik a születésszám, másrészt azzal, hogy a bőségesebb erőforrások lehetőséget nyújtanak a neolitikus életmóddal kapcsolatos beruházások végrehajtására. Hogy ebből melyik történik, az már a törzsön belüli viszonyoktól függ.
Egy szomszéd neolitikus váltása, pláne ha épp jó szomszédról van szó, ugyanis eléggé összekuszálja egy törzs belső viszonyait. Egyrészt azért, mert a szomszéd váltása az adott törzsben is felvetheti az új életmód felvételének a lehetőségét, hisz a baráti törzsek részben épp azért barátiak, mert tagjaik – legalábbis elitjeik – megértik, elfogadják egymást, valószínűleg hasonlóképp is gondolkodnak sok – bár nem minden – kérdésről. Ennek az elfogadásnak, megértésnek, hasonló gondolkodásnak a révén azonban a szomszéd törzs életmód váltását kiváltó, elősegítő kulturális hatások bizony a törzset is elérik. A kuszaság másik oka épp a területek kiterjesztésének a lehetősége. A szomszéd által felhagyott területek kiaknázásához ugyanis a törzs egy részének át kell költöznie az adott területre. Nyilán ez akkor a legvalószínűbb, amikor a törzs amúgy is épp belekezdene egy szálláshelyváltási ciklusba. Csakhogy a szálláshelyváltási ciklusok egyben a törzs válságidőszakai is egyben, hiszen ilyenkor eddig szomszédos nagycsaládok elköltöznek egymás közelségéből és ezzel a törzs elitjének is meginog a kapcsolati rendszere. Különösen súlyos lehet a megingás akkor, ha a törzs természetes centruma eltolódik az elitet alkotó nagycsaládról, nagycsaládokról és ha azok nem képesek vagy akarják követni az eltolódást.
Mindez alapvető változásokat idézhet elő a törzs életében. A nagycsaládok, települések egy része egy neolitikus életmódra váltott törzs közelébe települt, miközben bizonytalanná válik a törzs elitjének a helyzete, amely az egész törzs összetartását fenyegeti. Éppen ezért megeshet, hogy egyes törzsek nem lesznek képesek úrrá lenni a kialakuló válságon és szétszakadnak, leszakadó elemei a közeli törzsekhez csatlakoznak. Ha ez egy neolitikus életmódra váltott törzs, úgy igen valószínű, hogy az újonnan csatlakozott elemek is előbb-utóbb megváltoztatják az életmódjukat, ami persze ismét azzal jár, hogy a frissen csatlakozott közösségek ráhúzódnak a már neolitikus életmódon élőkre és feladják a korábban használt területek egy részét.
Ám még ha túl is éli a törzs a szomszédja életmód váltása jelentette krízist, akkor is sajátos kihívásokkal néz szembe. A szomszédos – ráadásul baráti – törzzsel való kapcsolatai ugyanis valószínűleg élénkebbek, mint más törzsekkel, így jobban ki van téve az onnan érkező kulturális hatásoknak. Ráadásul egy ilyen helyzetben el lehet azon is gondolkodni, hogy milyen módszerekkel, közös célokkal érte el a törzs elitje az egység megőrzését. Könnyen elképzelhető, hogy valami igen hasonló útra lép a törzs, mint a szomszéd: telepesek behívásával – hiszen használatba vehető területnek épp nincs hiányában – vagy belső beruházások formájában megkezdi az új életmódra való áttérést. Jó oka lehet erre: egyrészt az elit számára az életmódváltás lehetőség a helyzete stabilizálására, másrészt a természetes centrum eltolódása miatt az elitet adó településnek, nagycsaládnak lehet, hogy amúgy is át kell költöznie az új természetes centrum környezetébe, vagyis a meglévő életmódhoz kapcsolódó korábbi beruházások amúgy is épp elveszítik az értéküket.
Csakhogy ez újra elindítja a költözési folyamatot. A két szomszédos neolitikus törzs ugyan valószínűleg nem költözik össze – ahhoz az egyiknek fel kellene adnia a művelés alatt álló területeit és ezzel az azon tett beruházásait – de így is jelentős területek szabadulnak fel a még mindig mezolitikus életmódon élő szomszédok számára, akik nyilván igyekeznek is élni a lehetőséggel, ezzel ugyanakkor válságba sodorva magukat, amelyet valamiképp meg kell oldaniuk. Így egy jelentős részük a mozgás után rövid időn belül életmódot vált, bár néhány törzs és törzsi elit természetesen felvehet „keményvonalas” álláspontot. Ugyanakkor ez sem tart feltétlenül sokáig. Mint az jóval korábban írtam, ezek a törzsek általában nem túlságosan tartós szerveződések, szerencsés az, amelyik a harmadik generációt megéri. Valójában – az elit reményeivel szemben – a neolitikus törzsek sem sokkal tartósabbak, a kor technológiája mellett ugyanis egyrészt nem volt lehetőség a talajok termőerejének teljes kihasználására, annak megújításának a módja még nem volt ismert, másrészt még nem lehetett jelentős vagyonokat felhalmozni. Ennek következtében a neolitikus településeknek is költözniük kell, illetve az elitnek sincs még olyan vagyona, amellyel a személyes vezetői képességek nagyobb fokú hiánya ellensúlyozható lenne. Így időnként a neolitikus törzsek is felbomlanak, tagjaik a szomszédos törzsekhez csatlakoznak, így megeshet, hogy egy-egy töredék egy még mezolitikus életmódon élő törzshöz csatlakozik, vagy éppen egy olyan törzs magjává válik, amely tagjainak egy része még mindig a régi életmódon él.
Ugyanakkor rendkívül érdekes dolgok történnek az életmódot váltó térség és közösségek kereskedelmi rendszerével. Az életmódváltás egyik fontos következménye ugyanis épp az, hogy megváltozik a törzs által a kereskedelem rendszerébe juttatható termékek köre, egyidejűleg a keresett termékek körével. Ennek megfelelően egyes korábbi kereskedelmi kapcsolatok felbomlanak, vagy legalábbis elveszítik a jelentőségüket, miközben újak születnek, vagy tesznek szert a korábbinál nagyobb jelentőségre. Ez ugyanakkor a neolitikus átalakulás és népességmozgások szempontjából is kiemelt jelentőséggel bír. A folyamat elején ugyanis a B zóna lakossága mezolitikus életmódon él, élénk kapcsolatban a neolitikus A zónával, így annak lakossága információkat szerezhetett a B zóna potenciális neolitikus élőhelyeiről, különösen a folyópartokhoz közel eső területekről, hiszen a mezolitikus lakosság eleve elsősorban ezek közelében élt. Az átalakulás megkezdésével először ezeken a területeken zajlott le a váltás, ez ugyanakkor először a kapcsolatok felíveléséhez vezetett – az életmódot váltó közösségek ugyanis vélhetően legalább részben importból fedezték a neolitikus csomag igényüket. Ráadásul az elit is szorosabbra vonhatta a kapcsolatait a már meglévő neolitikus közösségek elitjeivel, hiszen ennek révén a hibák szükségtelen megismétlése nélkül tanulhatott bele a neolitikus elit szerepébe és a beköltöző telepesek sem feltétlenül feledkeztek meg a hátrahagyott rokonokról. Ezt követően azonban az újdonsült neolitikus közösség termékkínálata hasonlatossá vált a korábbi közösségekéhez, így már kevésbé volt szüksége annak termékeire, sőt, a harmadik féllel folytatott kereskedelmi kapcsolatok tekintetében könnyen vetélytársakká válhattak. Ez ahhoz vezethetett, hogy az „A” és a „B” zóna közösségei közötti kereskedelmi és politikai kapcsolatok meggyengülhettek, egyes helyeken akár el is hidegülhettek. Ennek megfelelően az „A” zóna lakossága egyre kevesebb információt kaphatott a „B” zóna lehetséges, de még használaton kívüli neolitikus élőhelyeiről, a kereskedőik szemei előtt pedig egy, a folyók mentén végighúzódó „neolitikus fal” emelkedhetett fel. Ez a fal nem más, mint egyszerűen a folyó mentén élő neolitikus közösségek sora, amelyek jól láthatóak és megtapasztalhatóak, és amelyek ugyanakkor nem, feltétlenül beszélnek sokat a partoktól távolabb fekvő területekről.
Más a helyzet azonban a „C” zóna lakosságával. Ők továbbra is mezolitikus életmódon élnek és hirtelen a közelükben olyan neolitikus közösségek jelennek meg, amelyeknek mezolitikus javakra van szüksége. Ez valószínűleg a kereskedelmi kapcsolatrendszer felvirágzását eredményezte, és egyben az információk fokozottabb áramlását. Így a „C” zóna mezolitikus lakossága megtudhatta, hogy egyes mezolitikus erőforrások – például a halászhelyek – a „B” zónában alacsony kihasználtságúak, ami felvethette a gondolatot – különösen az amúgy is felbomló törzsek tagjai körében – hogy mi lenne, ha odaköltöznének? Nagyon is valószínű, hogy a gondolatot hamar tett követte, hiszen az újdonsült neolitikus közösségeknek nagyon is jól jöhetett a hozzájuk költöző mezolitikus lakosság. A mezolitikus mellék megjelenése révén ugyanis egyrészt olcsóbban juthattak hozzá egyes mezolitikus javakhoz, másrészt a törzsek közötti kereskedelemben is színesíthették a termékkínálatot, enyhítve ezáltal a hasonló termékek miatti erős konkurencia által okozott veszteséget. Ráadásul az önellátás gondolata vélhetően amúgy is népszerű volt – egyrészt mert ezt az emberek mindig is biztonságosabbnak gondolták (többnyire rosszul), másrészt azért, mert az éppen átalakuló kereskedelmi rendszer bizonytalanságaira valóban egy bizonyos fokú önellátás az értelmes válasz – főképp a termékkínálatot váltó közösségek számára. Így aztán az életmódot váltó „B” térségbe az átalakulás egy pontja után már nem a neolitikus „A”, hanem a mezolitikus „C” zónából áramlott be népesség.
Ám az újdonsült telepesek sem feltétlenül maradtak meg őseik életmódján. Fiaik és leányaik ugyanis szükségszerűen a szomszédos neolitikus életmódon élő települések fiaival és leányaival házasodtak, kitéve magukat az új életmód kulturális hatásainak. Mindamellett ezek a mezolitikus mellékek is kimeríthették az adott terület erőforrásait, és könnyen megeshetett, hogy egy szálláshely-váltásra kényszerülő település lakossága nem egy újabb halászhelyre költözött, hanem maga is áttért a földművelésre, állattartásra, és ennek megfelelő helyen folytatta tovább az életét. Ugyanakkor a kiaknázatlan mezolitikus erőforrás egy idő után regenerálta magát, amelynek hatására újra bevándorlók érkezhettek ennek kiaknázására. Vagyis míg az „A” zónával szemben lassan felemelkedett egy neolitikus fal, amely ha meg nem is gátolta, de megnehezítette a további neolitikus telepesek bevándorlását a „B” zónába, addig ugyanez a fal inkább kapuként működött a mezolitikus „C” zóna lakossága részére. Még inkább így lehetett ez, ha eközben a „C” zónából már neolitikus tapasztalatokkal bíró népesség áramlott a „B” zónába, ami könnyen megeshetett és ez a neolitikus átalakulás jellegzetes lépcsőzetes terjedésére is magyarázatot adhat.
A jelenség mögött egy igen egyszerű tény állhatott: senki nem tudta igazán, hogy pontosan mely éghajlati körülményekig életképes az adott neolitikus technológia, így valószínűleg olyan törzsek is bepróbálkoztak vele, amelyek erre alkalmatlan éghajlaton éltek. A kísérletezés nyilvánvaló alapja az lehetett, hogy az adott térség látszólag – időről időre – alkalmas lehetett az adott neolitikus technológia hasznosítására, így a „B” zónával kapcsolatos megfontolások alapján néhány „C” zónás törzs is megkísérelhette az életmódváltást. „Szerencsésebb” esetben már a kezdet kezdetén kiderült, hogy tévúton járnak, így még lehetőségük lehetett őseik életmódjára történő visszatérésre, szerencsésebb esetben akár a törzs törékeny egységének megóvására is. Ám aligha volt mindenki ilyen szerencsés. Valószínű ugyanis, hogy a kísérletezésre inkább egy melegebb periódusban került sor, amikor az éghajlat természetes ingadozásai révén a neolitikus életmódra alkalmas körülmények alakultak ki. Ennek révén azonban a kísérletező kedvű törzsek akár jelentősen is előrehaladhattak az életmódváltásban, miközben a népsűrűségük a mezolitikus életmóddal fenntartható felé nőtt. Ám meleg periódusra bizony hideg jön és ekkor kiderült: a melegebb években oly jól termő haszonnövények jó, ha akkora termést hoznak a hűvösebb éghajlat során, ami elegendő a vetésre. Így a „C” zóna kísérletező kedvű törzsei komoly bajba kerültek, éhínséggel, súlyos belső válsággal néztek szembe.
Minden válság megoldódik, vagy így, vagy úgy. Nem volt ez másképp a „C” zónabeli neolitikus törzsekkel sem. Egyes esetekben a törzsi elit hatalma, befolyása elég szilárd lehetett ahhoz, hogy megmaradjon a törzs egysége. Ilyen esetekben vélhetően kíméletlen háborúkkal igyekezett teret szerezni magának a törzs, hogy a tagjai visszatérhessenek őseik életmódjára, és mindeközben a zsákmányból jóllakjanak. Ám ez aligha ment egyszerűen. A szomszédok ugyanis talán maguk is hasonló cipőben jártak, és ennek megfelelően ők is rendelkeztek a neolitikus életmódból származó szervezési ismeretekkel és azt hasznosíthatták a törzsi háborúk folyamán. Mindemellett egy ilyen helyzetben óriási területre lett hirtelen szüksége a törzsnek, így a területigényét aligha elégíthette ki csupán a régi riválisok, ellenségek rovására, szükségszerűen szembe kellett, hogy forduljon néhány baráti törzzsel is. Ez azonban a törzsek közötti szövetségi rendszer felbomlásához és átformálódásához vezethetett, ahol a törzsek inkább a szomszédjaik hátában lévő, mintsem magukkal a szomszédos törzsekkel szövetkeztek. És még a győzelem is veszélyes lehetett. A neolitikus életmód – még ha kísérleti stádiumban alkalmazták is – nagyobb lélekszámú törzsek kialakulását eredményezhette, amely népesség mezolitikus életmódra visszatérve már olyan nagy területen élhetett, amelyet a törzsi elit – tárolt élelmiszer hiányában – már nem biztos, hogy össze tudott tartani. Így rivális elit csoportok bukkanhattak fel a törzsön belül, vagy épp a szomszéd törzsekhez (vagy az ott felbukkanó, új törzset szervező törzsi elithez) csatlakozhattak a törzsi peremvidéken élők. Az elválás pedig egyáltalán nem biztos, hogy békésen ment. Mindez a konfliktusok újraéledéséhez vezethetett, és azok vesztesei, vagy egyszerűen azok, akik egyszerűen rossz helyen (vagyis a hadak útján) éltek hamarosan kénytelenek voltak új lakóhely után nézni. Hogy hova mehettek? Nyilván oda, ahonnan nem üldözik el őket, ami leginkább épp a „B” zónát jelenthette. Nem véletlenül. A „C” zónában konfliktusok dúltak, a „D” zóna népessége telített volt, az „A” zóna egyszerűen messze volt, ugyanakkor a „B” zónában lehetett befogadásra hajlamos törzs, akik a csatlakozás fejében inkább a menekültekkel telepítették be a használaton kívüli területeiket, mintsem oda egy ellenséges törzs települjön be.
Ám az is megeshetett, hogy a bajba került törzs elitje képtelennek bizonyult a közösség összetartására és a törzsben új hatalmi elitek emelkedtek fel, amelyek szétszabdalták a törzset. Krízishelyzetben egy bukott elitnek lenni, nos, az álmoskönyv szerint is rossz ötlet. Ám ez az elit, és a hozzá továbbra is hű töredékek nyilván nem ragaszkodtak a lemészárlásuk kivárásához. Ha időben kapcsoltak, akkor az egyetlen ésszerű dolgot tették: menekültek, mégpedig oda, ahol vélhetően szívesen látták őket. Mivel a „C” zónában káosz tombolhatott, így számukra sem maradt más lehetőség, mint a „B” zóna, különösen annak olyan törzsei, akiknek az elitjével eladdig jó viszonyt ápoltak. Így aztán a „C” zóna neolitikus kísérlete bukásának a túlélői nagyobbrészt a „B” zónába áramlottak, ott kezdtek új életet, miközben a „C” zóna lakosságában bizonyos mértékű kulturális gát alakulhatott ki a neolitikus életmóddal szemben, amelyet majd később, amikor ez válik a „B” zónává, majd le kell küzdenie a változásra kész törzsi elitnek. Ám mindez egy igen érdekes kérdést is felvet: kik is lesznek az ebbe az új „B”, korábbi „C” zónába beáramló, a váltást katalizáló telepesek? Mivel a korábbi „B” (ekkor „A”) zóna lakosai maguk is az egykori „A”, „B” és „C” zónából származó lakosság leszármazottai, így részben mindenképp olyanok, kiknek az ősei az „C” zónából vándoroltak a „B” zónába egy jobb élet, a kínálkozó lehetőségek kihasználása, vagy épp a puszta túlélés reményében. Visszavetítve ezt azt látjuk, hogy az új neolitikus térségekbe beáramló telepesek részben mindig olyanok leszármazottai, akik korábban épp onnan vándoroltak az épp akkor formálódó, vagy már működő neolitikus térségekbe. Vagyis a dél-európában felbukkanó anatalóiai telepesek részben épp Europé gyermekei, unokái lehettek.
Hogy mindez mit árul el őseinkről? Csupán azt, hogy ők is érző, egyszerű emberek voltak. Azt, hogy az emberek a neolit kor és így egyben a civilizáció hajnalán épp azt tették, amit mi is: keresték a lehetőséget a boldogulásra és a lábukkal szavaztak. Oda költöztek, ahol úgy hitték, jó lehetőségek várnak rájuk, vagy ahol legalább nem törnek az életükre csak azért, mert azok, akik, vagy, mert épp rossz helyen élnek. A lakosság nagyobbrészt a formálódó vagy már élő és működő népességi centrumok felé vándorolt, így az új életmód demográfiai gyümölcseit nem kizárólag, sőt talán nem is nagyobbrészt a már létező neolitikus lakosság, hanem a kivándoroltató – jobbára mezolitikus életmódon élő – térségek lakossága aratta le. Épp, ahogyan manapság is, amikor jó néhány nyugati országnak annak ellenére növekszik a népessége, hogy a helyi „őslakosság” valójában még az önfenntartáshoz elegendő gyermeket sem nemz és szül.
Az is alapvető, hogy el kell szakadnunk az olyan egyszerű népesség gyarapodási és mozgási folyamatoktól, mint amely nagyobbrészt jelenleg a neolitikus forradalomra használatos. A népességmozgásokat és életmódváltásokat a közösségek hatalmi és gazdasági struktúrái alakítják, működtetik, és ez így lehetett már a történelem hajnalán is. A mozgás pedig jellemzően – már alig két-három generációs időtávlaton szemlélve is – nem egy, hanem két, vagy többirányú. Vagyis jobbára nem a „túlnépesedett” térségek népességfeleslege vezetődik le a kevésbé népes térségek irányába, hanem a lakosság hol ide, hol oda vándorol. Nagyobb népességmozgások pedig akkor indulnak meg, amikor egy-egy térségben olyan viszonyok, körülmények alakulnak ki, amelyek a környező térségeknél jobb, vagy biztonságosabb életlehetőségeket kínálnak, vagy épp lehetővé teszik egy-egy csoport számára a hatalmi ambícióik valóra váltását. A neolitikus átalakulás kapcsán sem kizárt, hogy az új térségbe érkező neolitikus telepesek egy része olyanokból állt, akik otthon nem tudták megvalósítani a hatalmi ambícióikat vagy a vallási meggyőződésük szerint élni, és ezek valóra váltása érdekében vállalták az új térségben történő letelepedés nehézségeit. Ugyanakkor a kezdeti telepesek sikere másokat is odavonz és odavonzott, nemcsak az eredeti forrásból, hanem körös-körül mindenhonnan, de persze leginkább a fő kereskedelmi útvonalak mentén. Ennél fogva mi, európaiak leginkább az egykori mezolitikus európaiak leszármazottai lehetünk, akik viszont bizonyos mértékben elkeveredtek az anatóliai telepesekkel. Ám ezek az anatóliai telepesek részben alighanem épp dél-európai elődökkel bírhattak. Ugyanakkor az átalakulás során létrejöhettek a többinél sikeresebb, nagyobb népességű térségek, közösségek is. Sikereik a közlekedési utak mentén akár igen messzi térségekből is vonzhatták a szerencsét próbálókat, így olyan népek kulturális és genetikai anyagával színesítve a helyi – és hosszú távon az egész kontinens – lakosságot, amelyek onnan akár több ezer kilométerre lehettek jellemzőek, az eurázsiai kontinens más szegletéből származókkal. Ez megmagyarázza az anatóliai gének jelenlétét dél-németország egyes leleteiben annak ellenére, hogy a jelenkori népességen (a török vendégmunkásoktól eltekintve) ennek nem sok jele látható. Így az adott térség leletei genetikai anyaga bizony történelemről mesél. A változatos genetikai anyagú leletegyüttesek olyan sikeres közösségekről tanúskodnak, amelyek kiterjedt kereskedelmi, kulturális és politikai kapcsolatokkal rendelkeztek az adott korban, amelyek a környező közösségeknél magasabb életszínvonalat és nagyobb biztonságot kínáltak a tagjaiknak. Megszakadásuk ugyanakkor a bukásuk története, okozta azt bár a természeti környezet változása, katasztrófa, vagy épp olyan belső krízishelyzet, amelyen nem sikerült – legalábbis nem pusztító erőszak, a biztonság megkérdőjeleződése nélkül – úrrá lenniük.
