A mongol invázió eurázsia történelmének egyik legmegrázóbb eseménye, melynek eredményeképp alig fél évszázad alatt akkora egybefüggő birodalom alakult ki, amely azóta sem sikerült senkinek – pedig kísérletekből nem volt hiány.

Ugyanakkor az inváziónak van egy legtöbbször fel sem tett kérdése: miképp és hogyan akadt el? Hogyan lehet, hogy 1260 után a mongolok már csak Kína és Korea bekebelezését tudták befejezni, de az újabb kísérletek – Vietnam, Japán, Észak India, Mameluk birodalom, Lengyelország és Magyarország – rendre véres kudarcba fulladtak?

Persze van egy egyszerűnek tűnő magyarázat – a birodalom belső megosztottsága – amely látszatra megmagyarázza ezt a rejtélyt, sőt, sokak számára annyira egyértelmű, hogy komolyabban fel sem teszik a kérdést. Pedig a belső megosztottság nem igazán válasz mindenre, ráadásul az sok szempontból inkább következmény, mintsem ok. 

Gondoljunk csak bele egy pillanatra! 1241-ben Batu kán seregei egyidejűleg kapják szét a Lengyel és a Magyar királyság seregeit és folytatják a fosztogatást és a pusztítást a következő évben végrehajtott visszavonulásukig. 1258-ban a mongol seregek beveszik – és nagyobbrészt elpusztítják – az akkori világ talán legnépesebb városát, Bagdadot. Ugyanakkor 1260-ban a jóval gyengébb – és a polgárháború szélén tántorgó – Mameluk birodalom seregei kapják szét a mongol sereget – hogy aztán a polgárháború kirobbanásával ünnepeljék a győzelmet. 1274-ben és 1281-ben az a Japán veri vissza partraszállási kísérletet, amelyben akkora káosz volt az előző években, hogy a háború – némi túlzással – azért robbant ki, mert a Japán császári udvarban nem volt senki, aki az épp regnáló, valós hatalommal rendelkező hadúrhoz irányítsa Kubláj kán követeit. Itt lehet persze a Kamikázét emlegetni, a történelmi tény az, hogy a korai hurrikán a partraszállás után érkezett, az inkább a már megvert sereg visszavonulását akadályozta meg, mintsem az inváziót. Hasonló a helyzet észak-Indiával, Vietnám – amely pedig adót fizet Kubláj kánnak! – pedig már ekkor bebizonyítja, hogy jobb a rizsföldjeit békén hagyni. Végül, miután az elmúlt négy évtizedben néhányszor kifosztották a szomszédos államokat, 1285-ben újra rátámadnak a Magyar királyságra és véres fejjel kell, hogy hazatérjenek. A helyzeten legfeljebb csak szépségtapasz lehetett, hogy 1291-ben behódolásra tudták kényszeríteni a Szerb királyságot.

Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy itt valami nem emel. Lehet emlegetni belső harcokat, de amikor ezeket az inváziókat indították, a különböző mongol vezérek a hódítással és nem az egymás elleni harcaikkal voltak elfoglalva. És mindannyian – egyenként – nagyjából akkora sereggel és birodalomrésszel rendelkeztek, hogy komoly összegben – pl. egy ötforintos – senki nem fogadott volna ellenük. Ám aki mégis megtette a tétet, az komoly nyereségre tett szert, mert a mongol birodalom csillaga Kína és Korea meghódítása után már nem tudott magasabbra emelkedni.

De akkor hol is akadt el a hódítás? Miért nem működött 1260-tól az, ami a korábbi években oly jól bevált? Az okok – ahogy az lenni szokott – részben belülről, részben kívülről származtak, ugyanakkor ezek szorosan össze is függtek egymással, és végül részben épp a korábbi győzelmek okai és következményei indították el a birodalom válságát. 

A vizsgálatot dramaturgiai okok miatt a külső okokkal kezdem és azt követően térek át a belső okok vizsgálatára.

Bár a felsorolt államok jelentős része politikai válság állapotában leledzett a mongol hódítási kísérletek idején, ugyanakkor ezen válságok mindegyike egyfajta fejlődési válság volt, amikor a korábbi kormányzati formát már túlhaladta a társadalom változása. Egyes politikai szereplők – részben épp a mongol fenyegetés hatására – ugyan ragaszkodtak a korábbi, nagyobb uralkodói hatalmat biztosító kormányzati formákhoz és technikákhoz, ugyanakkor még ők is szerették élvezni a lezajlott változások pozitív hatásait. Például a nagyobb és jobban felszerelt seregeket. Valójában a változások révén az érintett társadalmak nemcsak gazdagabbak lettek, de sokkal hatékonyabban is tudták mozgósítani a társadalmi erőforrásokat a katonai igények kielégítésére. Csak épp az uralkodóknak – vagy aki épp helyettük gyakorolta a hatalmat – nehezebb volt meggyőzni a nemeseket, főurakat az engedelmességről…

Jó példa erre épp hazánk esete. A belső politikai válság alapja az volt, hogy IV. Béla vissza akart térni a II. András előtti kormányzati technikákhoz. II. András azonban nem véletlenül váltott azokra: az ország feudális fejlődése tette a változásokat szükségessé, és II. András inkább diktálni akarta a tempót, mintsem lemaradni, így korszerű, ütőképes hadsereghez jutva. IV. Béla a muhi vereség után – talán nem teljesen jószántából – visszatért apja politikájához, így fia – aki mellékesen épp az ő korábbi politikájához próbált visszatérni – egy olyan ütőképes hadsereget örökölt, amellyel eredményesen vehette fel a harcot az Aranyhorda seregével.

Hasonló a helyzet a Lengyel királyság és a Mameluk birodalom esetében, mind képesek olyan elsősorban nehézlovasságon alapuló haderőt felállítani, amely már eredményesen verheti meg a különböző mongol seregeket.

Japán egy kicsit más eset ugyan, de alapvetően beleillik a trendbe. A szigetország belső politikai megosztottsága mögött szintén a tartományurak megerősödése áll, akik lokális szinten hatékonyabban képesek seregeket felszerelni és fenntartani. A mongol fenyegetés hírére pedig ezen seregek egy részét összegyűjtve olyan haderőt tudtak felvonultatni a fenyegetett partokra, amelyek képesek voltak a sebtében kiépített védművek sikeres védelmére, a partraszálló erők parton tartására.

Vagyis összességében véve a birodalom seregei az 1260-as évektől már olyan seregekkel kell, hogy megütközzenek, amelyek létszáma, felszereltsége és kiképzettsége alkalmassá teszi azokat a mongol seregek legyőzésére.

Ám nem csupán a jobb seregek jelentik a különbséget. A kínai dinasztiák és Khorezm seregei már a hódítás korai szakaszában egyenrangúak a mongol seregekkel, mégis – helyi sikerektől eltekintve – rendre alulmaradnak. A vereségek okai, hogy rendre nem képesek harcmező megválasztására, illetve képtelenek korlátozni a mongol seregek mozgási szabadságát. Az okok kettősek, részben a természeti, részben az épített környezetre vezethetőek vissza, amely viszont ismét visszamutat az adott országok politikai intézményrendszerére. Kínában és a Khorezmi birodalom területén a természeti környezet nem támaszt akadályokat a seregek manőverezése elé, eltérően Vietnamtól, a Mameluk Birodalomtól és Japántól. Ezen államok kihasználhatták azt az előnyt, hogy a támadó mongol seregek alapvetően egyetlen útvonal használatára kényszerültek, így a nagy ívű, hadműveleti szintű megkerülő manőverekre egyszerűen nem volt lehetőség. A mongol seregek így nem tudták részleteiben megverni a helyi seregeket – eltérően Khorezmtől és Kínától.

Ugyanakkor a Magyar és a Lengyel királyságok terepe lehetőséget adott ezekre a manőverekre, de ezt már az 1241-es hadjárat esetében sem tudta kihasználni a mongol sereg (mindkét ország esetében taktikai szintű hadvezetési hibák vezettek a mongol sereg győzelméhez). Az ok a már ekkor meglévő – a későbbi korokkal összehasonlítva ritkás – várhálózat. Minden megye közigazgatási és hatalmi centrumát egy-egy vár jelentette, így mindkét ország – mongol szemszögből – kicsiny területén több tucat vár volt. Ezek erős ostromigénye miatt a helyi seregek nyugodtan gyülekezhettek az ország viszonylag védett belső részeiben és csak ezután kellett, hogy a mongol seregek ellen vonuljanak. Mi több. A várak nemcsak azért voltak hatékonyak, mert ostromolni kellett őket, hanem azért is, mert az azokban lévő helyi erők zaklathatták a mongol sereget – akárcsak azzal, hogy úttorlaszokat emeltek. Ezzel pedig lelassították annak mozgását, ezzel is hozzájárulva a seregek szabad gyülekezéséhez. 

Persze felmerülhet, hogy Kínában és Khorezmben sok város volt és azokat is ostromolni kell. Ám a szituáció nem ugyanaz. Egyrészt a városhálózat nem volt annyira sűrű, mint a két királyság várhálózata (kb. minden 4000 km²-re jutott egy vár – csak összehasonlítva, ez Franciaország esetében egy évszázaddal később kb. 60 km²/vár, ugyanekkor hazánk esetében kb. 550 km²/vár). Másrészt a várak sokkal ellenállóbbak az ostromokkal szemben, mint a városok. Ennek oka kettős. A városok oda és úgy épülnek, hogy az a lehető legjobban szolgálja a bennük lakók gazdasági igényeit, szükségleteit, a védhetőség pedig eléggé másodlagos szempont. Másrészt maguk a lakók csak korlátozottan érdekeltek a város védelmében, vagyis csak akkor vesznek részt aktívan a védelemben, ha reális időn belül várható a felmentésük vagy, mert esetleg valamiért nem maradt más választásuk – erről majd még később. A várak ezzel ellentétben oda és úgy épültek, hogy leginkább jól védhetőek legyenek (a feudális urak tisztában voltak a népszerűségükkel – mármint annak teljes hiányával), másrészt a lakói nem csak egyszerűen felkészültek a harcra (védelemre), hanem direkt érdekeltek abban (nem a közeli és távoli gazdasági partnerekkel való együttműködésük a megélhetésük alapja). Vagyis a Kínai és Khorezmi városok inkább kockázatokat jelentettek az uralkodóknak, hiszen megtámadásuk esetén azonnal, a teljes sereg gyülekezésének bevárása előtt el kellett vonulni a felmentésükre, így viszont a mongolok kerültek hadműveletileg kedvezőbb helyzetbe.

Végül egy olyan ok, amely egyfajta átmenet a külső és belső okok között. A mongol hódítások alapvetően az embertelen léptékű pusztításaikról voltak híresek, a mongolok szerették lemészárolni a nekik ellenálló város teljes lakosságát – a mesteremberek kivételével. Bár újabban vannak olyan vélemények, amelyek szerint ez a pusztítás nem is volt annyira szörnyű, de a tény az, hogy egyes elfoglalt vidékek városai csak a reneszánsz korra nyerik vissza a népességüket (összehasonlításképp: a nagy pestisjárványt kevesebb, mint 150 év alatt kiheverte európa, miközben kb. minden, vagy minden második évtizedben újra kitört a járvány). A mészárlás – legyen az bármily mértékű – mögött megbúvó ideológia (vagy leginkább demagógia) az volt, hogy így a többi város – félve a pusztítástól – már nem fog ellenállni a hódításnak, hanem ostrom nélkül megnyitja kapuit. A probléma csak az volt – és ezt alighanem a mongolok is tudták –, hogy területi államok (nem városállamok) esetében erről a kérdésről nem a városlakók döntenek, hanem a város élére kijelölt kormányzó. A mészárlások – kezdetben – ettől függetlenül a mongolok által kívánt hatást váltották ki: az ostromlott városok lakói – a mészárlástól való félelmükben – gyakran megnyitották a kapukat az ostromlók előtt. Csakhogy ez nem mentette meg őket a mészárlástól (ahhoz elvileg még az ostrom előtt meg kellett volna azokat nyitni, bár Bagdadot annak ellenére megostromolták, hogy az még annak előtt kapitulálni akart), míg azok híre egyre terjedt. Egy idő után pedig az ostromlott települések lakói felismerték, hogy a túlélésre az az egyetlen reális esélyük, ha ellenállnak az ostromnak, így viszont – belső segítség híján – az ostromok elhúzódtak, a korábbinál lényegesen nagyobb veszteségekkel jártak, amely szép lassan felemésztette a mongol seregeket. Ráadásul ezt egy idő után az uralkodók is felismerték, így már csak a sereg gyülekezésének befejezése után siettek az ostromlott várak, városok felmentésére, így a hadműveleti szintű kezdeményezést ki tudták ragadni a mongolok kezéből.

Ám ugyanezen mészárlások belülről is meggyengítették a mongol birodalmat. Az elpusztított városok miatt széthullott a korábbi kereskedelmi rendszer (nem véletlen, hogy Kubláj kán már kereskedelmi és postaállomásokat éppíttet), így több csapás is érte belülről a birodalmat – és ezek mindegyike hozzájárult a belső megosztottság állandósulásához valamint a későbbi sikerek elmaradásához.

Egyrészt a széthullott kereskedelmi rendszer miatt visszaesett az ipari termelés, meggyengült annak háttere is, így nehezebb volt a seregeket a korábbi színvonalon felszerelni – miközben a mongolok egyre jobban felszerelt seregekkel találkoztak.

Másrészt a gazdaság és kereskedelem centrumai egyre távolabb kerültek a mongol birodalomtól – különösen annak törzsterületétől – így az az eurázsiai gazdaság peremére szorult, amely megnehezítette a korábbi méretű seregek felállítását és fenntartását.

Harmadrészt az elszegényedés és az óriási terület miatt a meglévő gazdasági erőforrásokat már egyre inkább csak helyben lehetett igénybe venni, és a mongol törzsterületre már nem áramlott elegendő gazdasági erőforrás ahhoz, hogy az fenn tudja tartani a dominanciáját a részbirodalmak felett. Kubláj kán ugyan nagykánná válik, de hatalma csak névleges, vagyis az ilkánok katonai, gazdasági erejét már nem használhatta fel a birodalom kiterjesztése érdekében és az ilkánok sem kaptak érdemi segítséget. Mi több, az, hogy az adott térség erőforrásait csak helyben lehetett értelmesen felhasználni azt jelentette, hogy a különböző mongol urak közötti ellentétek elmélyülhettek, hosszan elhúzódó háborúkat vívhattak egymással. Egyben azt is, hogy egy-egy meggyengült mongol állam vonzóbb célpont volt a mongol szomszédainak, mint a nem mongol szomszédok, ami elősegítette a belharcok eszkalációját.

Vagyis összességében véve leginkább a városok lemészárlása ütött vissza. Ezen tettek ugyanis meggyengítették a mongol birodalmat, elősegítették a megosztottsága kialakulását, másrészt megerősítette a velük szembeni ellenállás mértékét és hatékonyságát.