Ki ne emlékezne Tiberius Gracchusra az ókori Róma történelméből? Gondolom a legtöbbek így vannak ezzel (nem emlékeznek rá).

Forrás: http://mawdizzle.com/history/tiberius-gracchus-168bc-133bc

Ha így vagyunk ezzel, akkor csupán átlagemberek vagyunk, hiszen ez a méltán híres politikus aligha kapott 20 percnél többet a történelemórából a középiskolában. A legtöbbeknek pedig aligha tűnt érdekes alaknak összehasonlítva Mariussal, Sullával vagy Ceasarral. Már persze akit érdekel az ilyesmi. Pedig Tibereius Gracchus megérdemli a tanulmányozását.

Életét röviden összefoglalva, főhősünk egy a gazdag családba és épp ezért kiválló neveltetést kapott fiatalember volt, aki pályafutása elején (i.e. 140-es években) katonaként tüntette ki magát, majd a korai i.e. 130-as években már népszerű politikussá vált, aki egy alkalommal - immár diplomataként - 20.000 fogságba esett római életét mentette meg. Ja igen, néha a rómaiak is belefutottak egy-egy katonai pofonba (többnyire az Ibériai félszigeten).

Ám később nem erről lett híres, hanem a földreform javaslatáról. Ez utóbbinak az volt a lényege, hogy a nagybirtokosktól el kívánták venni a Gracchusék szerint illegálisan birtokolt földjeiket és szét kívánták azt osztani a római szegények között. A nagybirtokosok a földek után nem (hiszen elvileg nem volt legálisan a kezükben), de az azon épített épületek után kompenzációt kaptak.

Mondani sem kell, hogy a reformmal nem ért el osztatlan sikert a földbirtokosok között (és bizony a szenátus velük volt tele), így i.e. 133-ban a választások időszakában - kb. 300 kisérőjével, támogatójával együtt meggyilkolták.

Szomorú történet egy hősről, aki csak népének élt és meggyilkolták. Nagyjából ez a történelmi tanítás róla, pedig jóval többet is megérdemelne. És a kép is jóval árnyaltabbá válna.

Kezdjük először a földreformmal. Aki hallot már Tiberius Gracchusról az azt is hallotta, hogy a földtörvényének az alapja egy i.e. 367-es korábbi törvény, amely 500 jugerumban (kb. 125 hektár) korlátozta az egy személy által birtokolható közföldek mennyiségét. Szerinte ezt lépték túl a korabeli földbirtokosok azáltal, hogy felvásárolták az elszegényedett kisbirtokosok földjeit.

Érdemes azonban odafigyelni a részletekre. A nagybirtokosok felvásárolták az elszegényedett kisbirtokosok földjeit. Ez pedig rengeteg kérdést vet fel, amelyet Tiberius Gracchus - mint igazi populista politikus - csak részben vagy egyáltalán nem tett fel.

Az elszegényedés az első. Erre ő azt a választ adta, hogy ezek az emberek a katonai szolgálat miatt szegényedtek el (a férfiak elmentek háborúzni, a hátramaradt nők nem tudták fenntartani a gazdaságot). Szép, megható történet, ami csak részben igaz. Minden bizonnyal voltak olyan esetek, ahol a család a családfő katonai szolgálata miatt szegényedett el, ám a katonai szolgálat nem feltétlenül járt ilyen végzetes következményekkel. A rómaiak ebben a korban nem atomi, hanem nagycsaládokban éltek és a nagy- és nem az atomi család birtokolta a földeket. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy-egy családban jellemzően egynél több, inkább kettő-négy munkaképes korú férfi volt. Ebből egy bevonulása ugyan jelentős teher volt, de messze nem elviselhetetlen. Különös tekintettel arra, hogy a római kori nők sem feltétlenül törékeny, otthon ülő virágszálak voltak. Amit a korról tudunk, annak alapján a köznépben élő nők igencsak keményen dolgoztak, lelkesen - és jobbára sikerrel - helyettesítették a távol lévő vagy meghalt férjeiket. Ez alighanem vonzóbb alternatíva volt nekik is, mint a prostitúció, amely szintén elterjed - és elfogadott - gyakorlat volt.

Vagyis a férfiak egy részének katonai szolgálat miatti távolléte leginkább csak akkor vezetett a család anyagi összeomlásához, ha azzal már amúgy is problémák voltak, akár a birtokok felaprózódása miatt, akár olyan családi drámák miatt, amely a család munkaképes korú tagjainak számának visszaeséséhez vezetett. Vagy épp azért, mert a gazdasági viszonyok nem a kisbirtokoknak kedveztek, az nem már nem tette lehetővé a család munkaerejének megfelelő kihasználását. Ami bizony könnyen megeshetett, ám leginkább nem a nagybirtokok miatt - a kis és a nagybirtokok termékkínálata legalább reészben eltért egymástól, így alapvetően azok nem egymással versenyeztek - hanem a kereskedelem és az ipar fejlődése miatt.

A kereskedelem fejlődése komoly alárúgás volt a kisbirtokoknak, hiszen míg a nagybirtokokon leginkább speciális haszonnövényeket termesztettek (olivabogyó, szőlő, len, stb.) illetve haszonállatokat tartottak, addig a kisbirtokokon elsősorban alapvető élelmiszerek - gabona, zöldségek, hüvelyesek - termesztése folyt. Persze voltak átfedések a kétféle birtoktípus között, de a nagybirtokok - elsősorban a jellgzetes talajviszonyok miatt - kevéssé erőltették az alapvető élelmiszerek termesztését. Máshol viszont kedvezőbbek voltak a talajviszonyok, így a kersekedelem fejlődése olcsó importélelmiszer beáramlását eredményezte rómába. Ez viszont csökkentette az árakat és így a kisbirtokosok bevételeit.

Tovább rontotta a helyzetet a városi ipar fejlődése. A vidék gazdasági működésében korábban komoly szerepe volt a kisbirtokos családok által folytatott ipari tevékenységeknek. A vidéki parasztság ugyanis nem csak földet művelt és állatokat tenyésztett, hanem - igaz nem túl magas színvonalon - de kézműves ipari tevékenységet is végzett, amely egyrészt munkát adott akkor, amikor épp nem volt teendő a földeken, másrészt kiegészítő jövedelmet biztosított, így a kisebb földekkel rendelkező családok is elfogadható jövedelmet tudtak teremteni maguknak. Csakhogy Róma növekedésével egyre bővült az ipari termelés, és a városban élők olcsóbban tudtak több és jobb terméket előállítani, mint a vidéken élők. Egyszerűen azért, mert ők egész nap azt csinálták. Így viszont lenyomták az árakat és részben kiszorították a piacról a kisbirtokos termelőket, így azoknak egyre inkább magán a földeken termelt jövedelmekből kellett megélniük. 

Mindez azt eredményezte, hogy a vidéki megélhetéshez a korábbinál nagyobb birtokokra volt szükség, amit viszont az olyan városi politikusok, mint Tiberius Gracchus aligha ismertek fel.

A törpebirtokok tulajdonosai így egyre nehezebb helyzetbe kerültek, amin csak rontott az, hogy a köztársaság ebben a korszakban csak a vagyonnal rendelkezőket sorozta be a hadseregébe (ennek megváltozásáig Mariusig kellett várni). A bajba került családok pedig azt tették, ami ésszerű volt: eladták a földjeiket annak, aki a legtöbbet adta érte és a városban próbáltak szerencsét. A leletek szerint a városi lét nyomorúságos volt, ám arról elfeledkezünk - és ezt tette Tiberius Gracchus is - hogy egyrészt még rosszabb körülmények közül jöttek (nem viccből adták el a birtokot) és mellékesen saját maguk, szabadon döntöttek az eladásról.

A második fontos kérdés pedig épp ez az eladás. Az ember nyilván nem ad el olyan földet, amit csak bérel, vagy amit másénak gondol. A római kisbortokosok azonban gyakran olyan földet adtak el, amelyet őseik kaptak az államtól. Az, hogy ezt megtették és megtehették arra utal, hogy ők a kapott földeket a sajátukénak és nem az államénak gondolták. Így viszont a földeket megvásárlók is magántulajdonnak vélhették azt, hiszen ebben a korban nem volt földkataszteri nyilvántartás. A helyzetet bonyolította, hogy a római állam nem bérbe adta a földeket a ksibirtokosknak (nem szedett bérleti díjat) így nem volt olyan kötelezettség, amelynek teljesítése elválasztotta volna a tényleges magánbirtokokat a végleges használatba adott közföldektől. Így aztán a közföldek - modern kifejezéssel élve - elveszítették a közföld jellegüket.

Mindez viszont azt jelentette, hogy a Tiberius Gracchus által bevezetett földtörvény erőszakosan nyúlt bele a magánbirtokoba, a magántulajdonba, mindezt ráadásul anélkül, hogy reális reménye lett volna a kitűzött cél - a szegények helyzetének javítása és a hadsereg utánpótlásának biztosítása - elérésére. Az előbbihez egy nagyobb arányú telepes program, illetve a városba betelepülők segítése a városi környezetben történő újrakezdésben. Az utóbbi terén pedig bevezethette volna már ekkor a Mariusi reformokat, ami a köztársaság és a császárság több évszázadára megfelelően biztosította a hadsereg utánpótlását.

Persze a Mariusi reformokról azt tanultuk - és máig ezt tanítják - hogy ez vezetett a polgárháborús állapotok kialakulásához a köztársaságban és végül a köztársaság császársággá történő átalakulásához (nehéz bukásnak nevezni, hiszen formálisan sosem szűnt meg a köztársaság).

Ám a polgárháborús állapotok már Marius előtt kialakultak. Mint korábban írtam, Tiberius Gracchust és háromszáz követőjét meggyilkolták, ami nem tudom mi, de szerintem simán polgárháborús állapot. Normálisnak legalábbis semmiképp nem nevezném, ha egy római politikust és követőit nappal a nyílt utcán megtámadja és lemészárolja náhány szenátor és nagyszámú kísérője. 

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy személyesen épp Tiberius Gracchus mindent megtett ezen állapot eléréséért. Épp a földtörvényével. Na nem magával a törvénynel, hanem azzal, ahogyan az elfogadásra került.

A római köztársaság alapvetően egy jól működő jogállam volt, Grachus halálát követően vagy még vagy 1800 évig legalábbis sehol nem jön létrte jobb. Meglehet, hogy megvan az 1900 év is.

Ebben a jogállamban a különböző intézmények között voltak felosztva a hatalom kmülönböző területei. A szenátus működött törvényhozásként, a konzulok és egyéb választott tisztségviselők érvényesítették azokat és vitték a napi ügyeket és a néptribunusok voltak azok akik korlátozták az előző kettő hatalmát. Ehhez összehívhatták a népgyűlést vagy szenátust, felléphettek a plebejusok jogi képviselőjeként, javaslatokat tehettek a törvények elfogadására vagy éppen megvétózhatták az elfogadott törvényeket.

Ha ez valakinek valahogy ismerős, az nem a véletlen műve. A modern jogállamok ugyanis épp a római köztársaság államberendezkedését vették alapul - elvégre az hosszú évszázadokon át megfelelően működött. Mi több, a rómaiak még a modern jogállamoknál is jobban tartottak egy esetleges egyszemélyi hatalomtól, ezért - a papi tisztségektől és a ritka kivételt jelentő diktátoroktól eltekintve - minden tisztségre két vagy kettővel szorozható számú személyt választottak. Így ugyanis egymást is ellenőrizték a tisztségviselők, ami egyrészt legalább a legsúlyosabb visszaéléseknek az elejét vette, másrészt hatékonyan visszafogta, a konszenzus szintjére korlátozta a választott tisztségviselők és néptribunusok működését, tevékenységét.

Tiberius Gracchus (aki néptribunus volt) azonban attól tartott, hogy a földtörvény javaslata nem menne át a szenátuson, ezért veszélyes útra lépett: a szenátus helyett a népgyűlést hívta össze, és azzal fogadtatta el a törvényt. Csakhogy nem ő volt az egyetlen néptribunus, volt egy Marcus Octavius nevű is, aki viszont élt a tribunusi vétójogával a földreformmal szemben. Vagyis működött a római intézményrendszer, a szenátus megkerülésével csak konszenzus esetén lehetett törvényt alkotni, márpedig ebben az esetben ez a konszenzus hiányzott. Erre Tiberius Gracchus erőszakkal eltávolította az ellenfelét a hivatalából, mondván, hogy az nem a népet képviseli, így méltatlanná vált a hivatalára.

Csakhogy volt egy kis bibi. A néptribunus személye - épp azért, hogy eredményesen betölthesse a hivatalát - szent és sérthetetlen volt. Nem csak a szenátus, de a választott tisztségviselők, a nép, sőt egy másik néptribunus sem bánthatta. Ezt sértette meg Tiberius Gracchus, úgymond a nép érdekeire hivatkozva. Ezzel azonban precedenst is teremtett, hiszen ezután mindenki hivatkozhatott a nép érdekeire a választott tisztségviselők, néptribunusok, szenátorok hatalomból (és a biztonság kedvéért az élők köréből) történő eltávolítása érdekében. Vagyis a római köztársaság polgárháborúja nem i.e. 133-ban Tiberius Gracchus meggyilkolásával, hanem i.e. 134-ben a földreform elfogadásával és Marcus Octavius hatalomból történő eltávolításával kezdődött. Épp Tiberius Gracchus kezdeményezte.

Ezt követően már csak hab volt a tortán, hogy Tiberius Gracchus i.e. 133-ban ismét átlépte a hatáskörét és az Attaloszi örökségből származó bevételeket a földreform végrehajtására rendelte felhasználni. Ezzel máris két hatáskört is elvont a szenátustól (a törvényhozástól): a költségvetési és a külügyeket. Mindez egyértelműen arra utalhatott a korabeliek számára, hogy Tiberius Gracchus az egyeduralomra tör. Az igazság az, hogy egy mai modern jogállámban is így tekintenének erre, ha egy köztársasági elnök (hiszen a néptribunus és a modern köztársasági elnökök hatáskörei eléggé erősen egybeesnek) egyszercsak közvetlenül törvényeket kezdene alkotni, közvetlen költségvetési és külügyi döntéseket hozna.

A szenátusnak - és a köztársaság intézményeinek - már csak egy reményük volt: Tiberius Gracchus néptribunusi megbízatásának lejárta, amelyet követően bíróság elé állíthatták volna Marcus Octavius megtámadása miatt (a néptribunusi megbízatás alatt a sérthetetlenség a jogi megtámadásra is kiterjedt). Minthogy az elítélés nagyjából biztos volt (tanúk ugye bőven voltak, és a törvénytelenség sem volt kétséges), így Tiberius Gracchus nem kockáztatott: újraválasztatta magát. Ez viszont lépésre kényszerítette a szenátus egy részét, így aztán elindult a római polgárháborúk sorozatának véres szakasza.

Összességében - szerény véleményem szerint legalábbis - Tiberius Gracchus kulcs- és kezdeményező szerepet vállalt a római köztársaság polgárháborúba sodródásában és végül annak bukásában. Lépései nem segítették a köztársaság problémáinak megoldását, inkább elmélyítették azokat, egyrészt megsértve a köztársaság alapvető törvényeit (kvázi alkotmányát), másrészt mély politikai árkokat ásva. Talán így kellene emlékeznünk rá, nem mint hősre aki életét adta a népéért.