Az előző részben leírt külső kapcsolati rendszernek volt egy nagyon fontos hatása a neolitikus átalakulásra: a mezolitikus közösségek aktív kereskedelmi, házassági, kulturális és talán vallási kapcsolatban is állhattak a közeli neolitikus közösségekkel. A mezolitikus közösségek ezen kapcsolatok révén ugyanis hozzájuthattak a neolitikus életmód egyes javaihoz, sőt betekintést nyerhettek magába a neolitikus életformába és annak technológiai rendszereibe is. Mindez azt jelentette, hogy amennyiben az általuk lakott térség már megfelelt a neolitikus technológia által támasztott követelményeknek, úgy rendelkeztek a megfelelő tudással és alapvető cikkekkel az életmód átvételéhez, így ezen fontos lépés megtétele már csak rajtuk, a neolitikus életmód általuk történő megítélésén alapult. Vagyis célszerű megnézni, hogy milyen is volt a neolitikus életmód mezolitikus szemmel.
A mezolitikus közösségek tagjai hasonlóan gondolkozhattak a neolitikusokról, mint amiképp Obelix a rómaiakról: „Hülyék ezek a rómaiak”. A neolitikus, élelmiszertermelő életmód és annak következményei igencsak furcsák lehettek a mezolitikusok részére. Egyrészt az új típusú életmód a feje tetejére állította a luxus és a mindennapi használati tárgyak, termékek viszonyát, luxuscikkekből lettek mindennapi fogyasztási és az utóbbiakból luxuscikkek. A mezolitikus étrend olyan fontos és mindennapi elemei, mint a hal és a hús a neolitikus étrendben háttérbe szorultak, értékessé váltak. Mindezen idő alatt az olyan korábbi luxuscikkek, mint a gabonafélék (amelyekből ízletes édes ételeket lehetett és lehet ma is készíteni) mindennapossá váltak. Nagyon is valószínű, hogy a különböző életmódon élő közösségek kereskedelme során épp ez a felkavarodott értékrendszer játszotta a főszerepet.
Ami még furcsább lehetett, hogy ezek az idióta neolitikusak még hagyták meg is romlani és megerjedni a drága gabona egy részét, hogy aztán a romlott gabonával átitatott vizet, aminek furcsa barnássárga színe és állaga lett (az értő személyek csak sörnek hívják) megigyák, és utána furcsán viselkedjenek. Ám ezek nem sámánok, nem mondanak jóslatokat, csak egyre hangosabban beszélgetnek majd énekelnek és közben tántorognak. Másnap meg a fejüket fájlalják. Igazán furcsa szertartás…
Aztán ott van a többi furcsaság. Ezek a neolitikusok például egymás hegyén-hátán élnek, falvaik, farmjaik alig egy-két óra járásra esnek egymástól, egy egész törzsük elfér egy akkora területen, amin alig pár óra alatt át lehet menni. Ezek szinte lépten-nyomon összejárnak és találkoznak egymással. A farmjaik és falvaik életének pörgése szinte észveszejtő. S ha még ez nem lenne elég, ezek szurkálják a földet – ennek mi értelme?! – és magvakat szórnak a lyukakba. És viskókat, kalyibákat, házakat építenek, egy helyben laknak, nem váltogatnak a szálláshelyek között.
Természetesen mindez nem véletlen. Az élelmiszertermelő életmód sajátos kihívásokkal teli. Egyrészt igen befektetés igényes, így ezen a közösségek tagjainak komolyan támogatni kell egymást, márpedig ez könnyebben megy, ha a többiek nem laknak távol. Másrészt a megtermelt élelmiszer jelentős részét tárolni kell, ami persze jó dolog, csakhogy célponttá is teszi a közösséget, hiszen az időnkénti élelmiszer hiányok esetén a felhalmozott élelmiszer vonzza a bajban lévőket. Ekkor is jól jönnek a közeli szomszédok, hisz baj esetén hamar a helyszínre érnek és képesek elzavarni a rablókat, mielőtt túl sok kárt okoznának. Szóval jól jön a közeli szomszédság.
Ám ami áldás, az átok is egyben. Az emberek lépten-nyomon egymásba botlanak, megismerhetik egymást, és azok, akik valamiért nem jönnek ki egymással, komoly ellenségekké válhatnak. Az új életmód a korábbival ellentétben nem ad lehetőséget a sérelmek lassú elfeledésére, így a közösségnek aktívan tenni kell valamit ezek kezelésére. Éppen ezért megszaporodnak az ünnepek, megünneplésre kerülnek a név- és születésnapok, házassági évfordulók és az egyéb olyan események, amelyekre még ma, évezredekkel később is csak a nők tudnak emlékezni (nos, igen a mai világunk: paleoférfiak és neonők...). Ezen ünnepek során van lehetőség a megbékélésre, vagy a rossz emlékek jobbakkal való elfedésére.
Az élelmiszer tárolás technológiai kihívásai elvezettek a sör feltalálásához (vagy inkább felfedezéséhez), ami bár élelmiszer veszteség, ugyanakkor meglepően jól jön az ünnepek során: az urak kellemesen lerészegednek és a népdalok közös éneklése közben lassan kimegy a fejükből, hogy amúgy ők nem konyhakést akartak rántani. Néha a dolog persze rosszul sül el, de a világ már csak ilyen, és még így is ritkábbak a közösségen belüli gyilkosságok, mint az ünnepek és sör nélkül.
Ugyanakkor az élelmiszertárolás és a közelség egyben lehetőség is az elit részére. Az eltárolt élelmiszer lehetőséget teremt a közösség és munkaszervező tevékenység kiterjesztésére, és a közelség csak még könnyebbé teszi ezt. Azt az ígéretet hordozza magában, hogy a kiépített helyzet stabilizálható, a megszerzett hatalom megőrizhető. Most már nem csak a megtett szívességek viszonzásában kell reménykedni, a szívességek az eltárolt élelmiszerből vagy más kincsekből megvásárolhatóak.
Tulajdonképpen a mezolitikus lakosság számára a neolitikus életmód egy meglehetősen ellentmondásos valami lehetett. Egyrészt mindenki szereti az ünnepeket, a jó bulikat. Ugyanakkor a neolitikus életmód roppant munka- és befektetés igényes, vagyis az áttérés nem is annyira egyszerű és kockázatmentes, különös tekintettel arra, hogy ez az életmód némiképp más ismereteket kíván meg, mint a halászat, vadászat és gyűjtögetés. Ennek hatására a mezolitikus közösségeknek három dologra is szükségük van egy esetleges váltáshoz: bizonyos tapasztalatokra a neolitikus életmóddal kapcsolatosan, vagyis egy hosszabb ideig fennálló kapcsolatrendszerre a neolitikus közösségekkel, a megfelelő neolitikus csomagra (magvak, tenyészállatok) és egy jó okra a váltás megtörténtéhez.
Ma talán logikusnak tűnik a váltás ötlete, de ezt a mai szemünk mondatja velünk. A mezolitikus közösségek tagjai egyáltalán nem biztos, hogy magasabb életszínvonalúnak tekintették a neolitikus életmódot. A mezolitikum emberének születéskor várható élethossza magasabb, mint a neolitikumé, bár ebből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. A várható élethossz ugyanis statisztikai adat, amelyben az idősen elhunytak éppúgy benne vannak, mint a gyermekkorban meghaltak. Ha a gyermekhalandóság nagyjából állandó, akkor a statisztika egy növekedésben lévő népesség esetén alacsonyabb várható élethosszt fog eredményezni, mint egy állandó vagy épp csökkenő népesség esetében. Az ok egyszerű: növekvő népesség esetén a társadalmon belül magasabb a gyermekek aránya, mint állandó vagy csökkenő népességnél. Egyszerű példával: 50%-os gyermekhalandóság esetén a népesség fenntartásához átlagosan négy gyermek szülése szükséges egy aktív korú (15-45 éves) nőre. Ekkor a gyermekek száma úgy a népesség 25-35 % között mozog a jellemző felnőttkori elhalálozás idejétől függően. Átlagosan hat gyermek már jelentős népesség növekedést jelent, ugyanakkor a gyermekek aránya is felmegy valahová 35-55% közé (az előbbi másfélszeresére). Mindez változatlan jellemző felnőttkori elhalálozás ideje esetén évekkel tolja lejjebb a születéskor várható élethosszt (amiben a leltek alapján összesen kb. 5 év különbség van a mezolitikum és a neolitikum embere között). Ugyanakkor ez a statisztikai adat mégiscsak megjelenik valahol a mindennapi életben: a neolitikum emberének több gyermeket kellett temetnie, mint a mezolitikuménak, ami bizony nem vidám dolog és aligha ösztönzi az utóbbiakat az életmódváltásra (még ha egyébként összesen több gyermekük is éri meg a felnőttkort).
Így a váltáshoz szükséges okok az alábbiakra szűkíthetőek: kényszer, betelepülés, az elit hatalom stabilizációs kísérlete és kulturális szimpátia.
A kényszer gyakorlatilag nem más, mint a közösség, a törzs egy olyan állapota, amikor az életlehetőségek beszűkülnek és a korábbi életmód gyakorlatilag fenntarthatatlanná válik. Ennek oka lehet halászó helyek, vadászterületek elvesztése egy másik törzs megerősödése által, vagy az élőhely természetes átalakulása, a természeti források kimerülése. Bármi is az ok, ekkor a törzsnek váltania kell, ha fenn akar maradni, különben részben felbomlik, egyes nagycsaládjai a szomszédos törzsekhez csatlakoznak, akinek pedig ez nem sikerül, nos, nekik vagy el kell vándorolni, vagy meghalnak. A kényszer mindezek által jó oknak tűnhet a váltásra, azonban önmagában nem az. A váltás ugyanis beruházás igényes, mind munka, mind a neolitikus csomag szempontjából, márpedig egy bajban lévő törzs épp a beruházható erőforrásoknak van híján. A beruházásnak ugyanis vannak kockázatai. Az első pár termés lehet éppúgy jó vagy éppen rossz, és ezt a törzs csak kevéssé tudja befolyásolni. Rossz termés esetén ráadásul az a helyzet állhat elő, hogy a törzs a maradék erőforrásait is kimerítette és azok nem termelődtek újra. Éppen ezért egy kényszer helyzete alá került törzs valószínűbb, hogy a politika és az erőszak eszközéhez nyúl. Az előbbivel forrásokat szerezhet a többi törzstől – a későbbi viszonzásért cserébe – vagy megszervezhet egy támadást valamely – potenciálisan a területére betörő – szomszédja ellen. A fegyveres erőszak ugyanis lényegesen kevesebb befektetést igényel, és kudarca esetén is megmaradt a környezeti erőforrások legnagyobb része és lehetőség marad a békekötésre vagy épp más törzsekhez való csatlakozásra. Ugyanakkor egy enyhe kényszer más okokkal együtt már elősegítheti a váltás melletti döntést. Ilyenkor ugyanis a törzs elitjének és tagjainak van idejük és lehetőségük kockázatos vállalkozásba fogniuk, van idejük kitartani amellett mindaddig, amíg számításaikat meg nem találják, vagy végképp be nem bizonyosodik, hogy járhatatlan úton járnak.
Lényegesen valószínűbb ok a váltásra a betelepülés. Ilyenkor az történik, hogy egy olyan neolitikus csoport tagjai, akikkel már korábban is kapcsolatban és jó viszonyban álltak, megjelennek a törzsnél és tesznek egy ajánlatot: ha a törzs megengedi nekik az ott történő letelepedést és segít nekik abban, akkor ők az általuk megtermelt javakat és tudásukat megosztják a törzzsel. Egy ilyen ajánlat rendkívül kedvező a törzs számára, hiszen csak minimális saját területet kell átengedni a jövevényeknek – akik ilyen esetben alig néhány családnyian lehetnek – és ráadásul megspórolják a váltás neolitikus csomag költségét, mivel azt jó eséllyel magukkal hozták a jövevények. Segítve a telepeseket azok várhatóan néhány év alatt felvirágoztatják a saját gazdaságukat és immár ők tudnak segítséget nyújtani a közelben élő nagycsaládok részére a váltáshoz, akiknek ehhez „mindössze” csak közel kell költözniük a jövevényekhez (így könnyebb a részükről történő segítségnyújtás). Ugyanakkor önmagában ez nem igazán önálló ok. A telepesek ugyanis nem véletlenszerűen jelennek meg, hanem olyan helyet keresve, ahol két fontos tényező egyidejűleg érvényesül: az élelmiszertermelésre alkalmas terület, valamint a fogadókész közösség. Vagyis a korábbi kereskedelmi és kulturális kapcsolatok nyomában jelennek meg a telepesek ott, ahol a helyi közösség legalábbis nem utasítja el az új életmódra történő áttérés lehetőségét. Itt ugyanakkor az a kérdés, hogy miért is ez a fogadókészség. A kényszer itt sem reális lehetőség, hiszen a telepesek által képviselt kényszer inkább ellenállást váltana ki, más kényszer esetén pedig a telepesek nem akarnának ott próbálkozni: a közösség nem tudná kellően támogatni az élelmiszertermelő életmódhoz szükséges munka beruházásokat. Így a betelepülés akkor igazán valószínű, ha azt vagy az egész törzs vagy legalább annak elitje aktívan támogatja a maguk saját okaik mentén.
A mezolitikumról alkotott képünk alapján a korszak társadalma egalitárius volt, abban nem szerepeltek társadalmi osztályok. A gyakorlatban azonban, mint azt feljebb már írtam, léteznie kellett egyfajta – bár nem a vagyoni helyzeten alapuló – elitnek a törzseken belül, amely szabályozta és lebonyolította a törzs külső és részben a belső kereskedelmét, megszervezte a törzs kulturális életét, munkamegosztását, vagyis afféle rendezvény- és munkaszervező feladatokat látott el. Nyilvánvaló, hogy ez az elit is megtalálta a maga számítását a szervező tevékenységében és minden bizonnyal vágytak a törzsön belül megszerzett helyzetük megőrzésére, gyermekeik jövőjének a biztosítására. Bár ez az elit a tevékenysége, a törzs számára nyújtott szolgáltatások által töltötte be a pozícióját, de ezen szolgáltatások nyújtásának a képességét nem csak a személyes képességek, hanem javak birtoklása is befolyásolta. Vagyis egyszerűbb meghívni a szomszédokat egy közös vacsorára, ha van miből, és ennek révén a neolitikus életmód és az arra történő áttérés az elitnek lehetőséget kínált a vezető szerepük továbbfejlesztésére, megőrzésére és a gyermekeik jövőjéről való gondoskodásra, netán a hatalom átörökítésére. Ugyanakkor ezt a lehetőséget az elit csak akkor használhatta ki, ha a törzs többi tagja nem utasította el eleve az új életmódot, hiszen az elit pozíciója ekkoriban teljesen a törzsön belüli személyes kapcsolatoktól függött. Így egy vallási, általános meggyőződésbeli tilalom olyan fal lehetett, amit csak nehezen lehetett leküzdeni és nem biztos, hogy egyáltalán érdemes volt belekezdeni mindaddig, amíg ezen a falon magától repedések nem keletkeztek.
A kulturális szimpátia talán nem tűnik jó oknak egy életmódváltásra, pedig talán az egyik legjobb. Ez a szimpátia ugyanis nem más, mint a másik közösség életmódjának megszeretése, netán vágyakozás arra. Ám még akkor is fontos szerepet játszhatott a neolitikus folyamatokban, ha a szimpátia csupán a másik közösség életmódjának elfogadását jelentette. Ugyanis a szimpátia ilyenkor ledönthette az új életmód előtt álló vallási, általános meggyőződésbeli tilalmakat, megteremtve a lehetőséget arra, hogy a törzs elitje belefogjon a neolitikus beruházásba. Ám mégis felmerülhet a kérdés: mit találhatott vonzónak a mezolitikum embere a neolitikus életmódban? Talán éppen az új társas kapcsolati rendszert, a gyakori ünnepeket. Nem szabad elfeledni, hogy az ember társas lény és általában mások társaságában érzi igazán jól magát, ráadásul mindenki szereti az ünnepeket. A neolitikus átalakulásnak ugyan inkább csak szükségszerű velejárója a sok ünnep – hiszen az arra kellett, hogy a mindennapos találkozások során keletkező feszültség ne vezessen erőszakhoz – ugyanakkor ez a „melléktermék” az, ami kívülről a leglátványosabb és legvonzóbb eleme lehetett az új életmódnak. Hülyék ezek a rómaiak – akarom mondani neolitikusok – de mégis, szép lassan mindenki úgy akart élni, mint a neolitikusok, mindenki ünnepekre, fesztiválokra akart járni, és a lerészegedéssel is csak a feleségeknek, barátnőknek volt bajuk. Ennek megfelelően a kulturális szimpátia egy-egy térségben először talán csak megnyitotta a kaput a kísérletező kedvű elit számára, akik vagy belső átalakulással, vagy telepesek befogadással belekezdtek az életmódváltásba. Aztán – ha sikerrel jártak – a szimpátia már a többi törzset is a váltásra ösztönözte, aminek változatos formái lehettek.
